A tavasz mindig hoz egy kis fellendülést. A csigázás is ment pár helyen, most meg itt van a bodza. Mindenki szedi. Ilyenkor a gyerekek is többet hiányoznak a suliból. A falu körül már nincs is, messzire kell menni az újabb virágos bokrokért. Akinek biciklije van, szerencsésebb. Akinek nincs, az gyalogol. Sokukkal találkozok az út mellett. Mosolyogva integetünk.

100 Ft-ért veszik kilóját. Az jó ár. Főleg jó, ha egy helyen sokat találnak.

A fiú otthon maradt a suliból. A többiek, az osztály, kirándulásra ment, de a befizetni-való miatt a faluból sok gyerek nem mehetett. Mert nekik a 2000, 2500 Ft túl sok. Pláne a hónap vége fele. És pláne ott, ahol öt gyereknek is be kellene fizetni a kirándulásokra kisebb-nagyobb összegeket.

Van, aki még úgy igyekszik tenni, mint akinek nem fontos. Mint aki azért nem megy, mert nem akar. –Én, ha akarnék, 180 Ft-ból is el tudnék utazni! De nem oda, ahová az osztály! Hanem sokkal jobb helyre!- mondja a 10 éves, és sokatmondóan körbenéz, mikor a többiek taglalják, a befizetendő 4000 Ft-ból mennyi a buszköltség, és mennyi az élményparki belépő.  A többiek figyelmen kívül hagyják. Nem fontos nekik. Kicsit figyeli még őket, aztán csendben visszazárkózik a rajzába.

A nagyobbak már nem is szólnak. Természetesen maradnak otthon. A kisebbek közül párnak befizettük, de nem bírjuk. Túl sokan vannak. És egyre többen.

Szóval, a fiú is otthon maradt, és ment a szüleivel bodzázni. Jó távolra kellett menni, gyalog. Remek részt találtak, egy régi tanyánál, már messzire virítottak a tenyérnyi, sárga virágok. Alul, ahol érték, gyorsan lekapkodták. Aztán a fiú ugrálni kezdett a magasabban fekvő ágakért, és nem vette észre a bokor alatti gazban az éles bádoglemezt. Talppal esett vissza rá. A lemez átvágta a cipőt, és mélyen megvágta a talpát is. Úgy rohantak biciklit kérni, hogy hazavihessék, aztán mentőt hívtak.

Persze ezt mind utólag tudtam meg. Amikor a kórháztól felsántikált a suliig az anyjával. A talpát összevarrták, csövet is tettek bele, hogy tisztuljon. A kötés rondán átvérzett, a rossz papucsban, amit a lábára húztak, már állt a vér. Mehettek volna majd mentővel is haza, de ahhoz várni kellett volna, és türelem, az nincs. Leültettük, megetettük, megitattuk őket, meg sem kérdeztem, tudtam, hogy aznap még erre nem került sor, pedig már kora délután volt. És persze megszerveztük azt is, hogy hazajussanak. Ő az idén befejezte a bodzaszedést. Mire rendbe jön a lába, már elvirágzik…. Vigasztalom. És megígérem, hogy mire meggyógyul, megszerzem neki a hőn áhított focilabdát.

Mert ő is egy olyan gyerek, akiről az elején azt gondoltam, hogy nem fogok tudni vele semmit kezdeni. A kötözködő, agresszív fiú, aki az elején kezelhetetlen volt, akit többször kellett lefogni a hirtelen támadt verekedésben, hogy elejét vegyük valami durvábbnak, aki nem volt képes egyetlen rajzot sem befejezni, aki túl sok volt, túl hangos, túl figyelmetlen, az idén hibátlanul dolgozott. Nem hagyta félbe a rajzait, dolgozott párban is, figyelmes volt, segítőkész. Egyszerűen megerősödött a feladattudata. Az akarata. És ezzel sokat lépett előre eredményekben is. Néha biztatom, ha jobban tanulna az általános iskolában is, lehetne ösztöndíjas. Mosolyogva legyint: – Á, az nem menne…..

A szomszédjukat, a vékonyka asszonyt felveszem az úton. Tempósan igyekszik befele a kisvárosba, gyalog, a csapkodó esőben. Ahogy megállok mellette az autóval, megörül. Azért óvatosan megkérdezi: elvisz? Hátra üljek? –Miért ülne hátra?- kérdezem, üljön ide mellém, az első ülésre.  Kérdezem, hova megy. – Most adtuk le a bodzát – mondja – kettőkor. 12 kilót szedtek ketten, az urával. Most megy be vásárolni valami élelmet. Ezen a pénzen, mert ennyi van mára. Nekik, meg a három gyereknek. Amit most kerestek. De örül, hogy van.

Együtt sajnálkozunk, hogy hamar vége lesz a bodzának. Utána marad a napszám. Van, aki már most is kapál. Egy 700 méteres sorért 1000 Ft-ot fizetnek. Ketten hármat bírtak megcsinálni, reggel hattól este hatig. Mindegy. Van pénzkereseti lehetőség, az a lényeg. És a lehetőségeket meg kell ragadni, hogy legyen mit enni. A kirándulás befizetéséhez ez sosem lesz elég. Arra nem is gondolnak. Hülyeség lenne.

Persze megint eszembe jut az új elgondolás. Ami szerint az iskolában azt is tanítani kell majd, hogyan kell megtervezni egy üdülést.