Nem indult túl jól. Már a terhesség sem. A lány még nyolcadikba járt, 14 múlt. Amikor kiderült, hogy terhes, kis tanakodás után úgy döntöttek, nem tartják meg. Azt gondoltam, jó döntést hoztak. Sem a fiatal apa, sem a lány nem volt kész még a családalapításra, a lány családja is bizonytalan volt, mind lakóhelyben, mind jövedelemben,  jövőképben. A fiú velük élt, volt, hogy öten is aludtak a csöppnyi szobában. Munka, jövedelem sehol. Ide nem lehetett babát vállalni.

Segítettünk persze, figyelve, támogatva a családot. Amikor túl volt rajta, meglátogattam őket. Az anyja mondta nekem, szerinte most is terhes a lány. Mondtam, hogy az lehetetlen, hiszen még most volt a terhesség-megszakítás…. Aztán, amikor visszamentek az ellenőrzésre, kiderült, neki volt igaza. A lány tényleg terhes maradt, de már túl azon az időn, amikor egy egyszerűbb eljárás segíthet.

Az orvos szerint fejlődési rendellenesség volt az ok, a lánynak valami “kettős méhe” van, és a műtét során arra koncentráltak, amelyikben nem volt magzat. Persze a faluban volt, aki felbiztatta őket, jelentsék fel a kórházat, mert mi lesz, ha sérült lesz a baba…akkor kártérítés jár….próbáltam utánajárni, rizikófaktor volt az altatás is, de legalább akkora a fiatal korban vállalt anyaság…és ki tudja bebizonyítani, melyik okozhat bajt? Végül sikerült a dologra koncentrálni, a konkrét helyzetre. Nem volt egyszerű. Az orvos segítőkészen mindent megszervezett a következő műtétre, rám csak a rábeszélés maradt, és újból nekifutottunk, újra kórház, most már a megyeszékhelyen, hisz előbbre haladott lett a terhesség.

Próbáltam biztatni, őt is, meg az anyját is, tartani bennük a sérülékeny bizalmat, eloszlatni a megkülönböztetés sötét vádját, de nem voltam elég. Nem kalkuláltam azzal, aki ott, őszintén elmondta a lánynak, mi fog majd történni, összehasonlítva az előző, altatásos műtétet azzal, ami most jön, ami fájdalmasabb lesz…..merthogy a betegnek tudnia kell, mi vár rá….Biztosan velem van a hiba, én egy ilyen helyzetben levő lánynak még egy pszichológus segítségét is elképzelhetőnek tartottam volna, hiszen most találkozott először, ebben a menetben nőgyógyásszal, kórházzal…a maga tájékozatlanságával, szégyenérzetével, félelmével. Szóval, az őszinte felkészítő beszélgetés után, fél órán belül megszökött a kórházból.

Nem volt mit tenni. Maradt hát a baba, és a várakozás, meg persze a reménykedés, hogy egészséges lesz majd. A terhesség rendben volt, a család nem annyira, költözés ide-oda, össze-vissza, zűrök, veszekedések, az anyja alól végképp kicsúszott a talaj, végül a fiú és családja lett a biztos pont, odaköltöztek, a lány maradt az anyja gyámsága alatt, de a párjával, aki már nagykorú, és persze vállalta a születendő gyermekét is.

A múlt héten hívott a lány. Hogy segítsek, mert a fiú szüleinél évek óta nincs villany, kikötötték, a tartozás miatt, a fiú is azért költözött el annak idején, és ha nem lesz áram, mire meglesz a baba, nem adják ki nekik. Mert megmondták, oda nem lehet újszülöttet vinni, ahol nincs áram. Amúgy már megszereztek mindent, van már kiságy, kád, és ruhácskák is, meg pelenka, de az áram…. azzal nem bírnak mit kezdeni.

Nehéz döntés előtt álltunk. A család, a sok zűrrel már többször kapott lehetőséget tőlünk. Az anyjuk mindennek ellenére fokozatosan csúszott egyre lejjebb, lett neki fontos más, fontosabb, mint a gyermekei, az állandó áldozatszerepben hibáztatva mindenkit, csak magát nem. Sokadjára állítottuk talpra, bíztunk meg benne, eredménytelenül. Legutóbbi útjáról terhesen jött haza, most ő is úgy áll, pénz, lakás, minden nélkül, megtűrve, hol itt, hol ott. De ha most nem segítünk, újabb állami gondozottat adunk ezzel a kicsivel, és szertefoszlik egy család lehetősége is. Egy családé, ami lehet más lesz, az anyja nélkül, hiszen a fiú már dolgozik, fogadkozik…Talán nem az anyjára kellene gondolnunk, hanem rájuk. Az új családra.

Végül igent mondtunk. Megindítottuk a villany visszakötését, jelezve a gyámhatóságnak a segítségünket, ami köztünk már egy biztosíték is. Szerencsére vele példaértékű az együttműködés, ami nem jellemző egyébként. Ő olyan, aki képes a hatósági szerepben is ember maradni, még arra is, hogy szóljon, ha a mi segítségünkkel előbbre léphet a dolog. Mert az ügy érdekli, annak a legjobb megoldása. Számomra ő a pozitív hivatalnok-minta.

Van már, mióta ebben dolgozunk, akit el tudtunk engedni, mert megállt a lábán. Talán itt is sikerül majd.

Csütörtökön megszületett a kicsi. Az első telefonnál még azt is elfejtettem megkérdezni, fiú e vagy lány. Csak az érdekelt, egészséges e? Mert nehéz lett volna annak a terhét elviselni, ha a történtek után valami rendellenességgel jön a világra.

De szerencsére egészséges kislány lett. Könnyű és gyors szülés volt, ma már haza is mehettek.

Hamarosan meglátogatjuk őket, és ahogy szoktuk, elkészítjük az első közös fotót a kis családról. És reméljük, mindannyian, hogy a mostani boldogság és felelősség kitart majd. Reméljük, hogy legalább nekik sikerül majd, és ebből a szerencsétlen sorsú családból végre kinő egy újabb, aki más lesz majd. Hisz ezért küzdünk. Velük, értük. Hogy nekik más legyen.