Sokan jönnek hozzánk. Olyanok is, akik szeretnék megmutatni a nálunk folyó munkát, megérteni a problémát, tudósítani róla. Akik jönnek, jó szándékúak. Általában. De ma már óvatos vagyok velük.

Mert azok, akik bennem bíznak, bíznak abban is, aki velem jön. És megnyílnak nekik, betekintést adnak az életükbe, gondjaikba, környezetükbe, múltjukba. De vigyáznom kell rájuk. Mert felelős vagyok értük.

Azért is, mert sokan, nyilván, mert a szenzáció az eladható, arra törekednek. És nem törődnek azzal, akiről szól a cikk. Az már nem emberként jelenik meg, hanem az írás tárgyaként, és porig alázható. Eszükbe sem jut, hogy rosszat tesznek egy másik emberrel. Hogy gúny tárgya lesz, és aláássák a velünk nehezen kialakított bizalmi viszonyt is. A sztori a lényeg. Mindenáron. És az sem jut az eszükbe, hogy talán meg kellene mutatniuk annak, akiről szól, mielőtt leadják. Ez egy új nemzedék. És az újságíró etika is átíródik, mint minden más.

A filmesekkel sem egyszerűbb. Időbe került, amíg megértettem, hogy nekik egy a fontos, a „mű”. Amit ők meg kívánnak rendezni, mutatni. Az ő szabályaik szerint. Persze nem mindenki. Van, aki ebben is korrekt.

Az empátia szintje is változó. Ma már nem szívesen fogadunk olyat, aki a riportalanyok korát és pulóverszínét is megszabja a fotóhoz, ami a cikk mellé kerül. Mert náluk áthangsúlyozódnak a dolgok. Más fontosságok jelennek meg, egy torz tükröt mutatva. És utánanézek az újságoknak is, mióta riportot jelent meg velem egy olyan bulvárlapban, amit én sosem olvasok, és ami nem kifejezetten a társadalmi problémákra fókuszál. Rajtam kívül nem sokan voltak felöltözve benne….. De sokan mondták, jó, ha ott is megjelenik a téma. Mert van, aki csak azt olvassa. És nekik is jó, ha elgondolkodnak néha. Talán igaz. Nem tudom. Inkább távol tartom magunkat ettől.

Igazán dühös leszek attól is, ha valaki úgy jön el, hogy alapvetően tájékozatlan. És ezt megtapasztalom újságírónál, filmesnél, még olyannál is, aki szakmai riportfilmet készít. Közbeszerezve persze. Sejtésem szerint életében először.

Mert annak, aki erről tudósít, talán tudnia kellene mi az a CKÖ, vagy SNI…nem nekem kellene elmagyarázni ezeket a rövidítéseket. Egyszer egy újságírót el is küldtem. Mert nagyon elfoglalt voltam, mikor jött, nagy nehezen időt szakítottam rá, és kiderült, fogalma sem volt, hol van. A második hülye kérdés után mondtam, menjen el, és akkor jöjjön vissza, ha felkészült. Azt mondta, küldték. És nem mondtak neki mást.

Persze ez a munka remek újságírókkal és filmesekkel is összehozott. Olyanokkal, akik igazán értik a szakmát. Akik tájékozódnak, korrektek, eszükbe sem jut, hogy ne az embert nézzék. Akik nem a saját babérjaikat tartják szem előtt, hanem az ügyet. Akik tudják, az igazi olvasottság nem a szenzációhajhász címeken, vagy a sztorikon múlik. Sokkal inkább a tartalmon, a megközelítéseken. Akik tudják, a hitelesség nagyon fontos.

Ők mindig úgy jönnek, hogy nem írják át a napunkat. Csak jönnek, beszélgetnek, és figyelnek. Nem kell őket fuvaroznunk, nem igazgatják a cigányasszonyok haját, nem mondják, hogy na, ez jó lesz…gyere be még egyszer….jaj, lehetne újra…stb…Akik nem kérdeznek úgy, hogy eleve megbántsák azokat, akikről szól majd a tudósítás. Sokat tanultam tőlük. Tisztességről, emberségről, alaposságról.

Aztán, ott van még a politika. A sajtó berendezkedése a politikai vonalak mentén. Nemrég azt mondta nekem valaki, ma nem azok az újságok a fontosak, amelyek rólunk írtak, mint az ÉS, a MANCS, a Népszabadság, a Népszava, a 168 óra, a HVG, és a többi… a  Magyar Nemzet, az igen…. Sajnálom, hogy ma ez is szempont lett. Hogy nem a tartalom a fontos, hanem, hogy hol jelenik meg valami, hol írnak rólunk, vagy hol adok riportot. Mert az politikailag minősít, besorol.

Azért nem jó ez, mert ezek a társadalmi problémák nem politikai beállítottságúak.  De a megoldások a mentén rendeződnek. Sokszor úgy érzem, megelőzve a szakmai szempontokat is.