Mindig olvasok ilyet is meg olyat is. Hátha akkor jobban megértem a dolgokat. Mert próbálom megérteni. Most pl. ezt olvasom egy cikkben, ami szerint minden tökéletesen alakul: „az, hogy Magyarország húsz esztendő múltán milyen képet mutat, most dől el az iskolákban.”

Hát ettől félek én is. Az oktatás nálunk eddig sem arról volt híres, hogy mérsékelte a társadalmi különbségeket. Kritizáltuk eddig is eleget, törtük a fejünket, hogyan lehetne jobban, a korszerű pedagógiai eszközeit felhasználva szervezni az oktatást. Mert sokan hiszünk benne. Az integrációban. És a  pedagógia erejében. Hiszünk abban, hogy probléma érzékeny, testre szabott fejlesztésekkel, gyermekközpontú oktatással eredményesek lehetünk.

Sok modell, innováció fejlődését nézhettem már meg, mióta dolgozom. Sorolhatnám hosszasan azokat a kezdeményezéseket, ahol a szegregátumokban kialakult, megindult valami, ami megoldás lehetett volna. Tiszabő, a Kedvesház, Csenyéte, és még sok más modell mérhető erővel gyakorolt hatást a mélyszegénységben élő, roma gyerekek  integrációjára. És mind odavan. Mert mi ezt sem tudtuk jól csinálni.

Más országokban a jó kezdeményezéseknek, legyenek azok bármilyen területen, utána nyúl az állam, beépíti annak tapasztalatait a rendszerébe, hogy az jobb legyen. Nálunk a fejlesztők küzdenek, támogatókat keresnek, pályáznak, fejlesztenek, egészen addig, amíg bírják fizikailag, lelkileg. Aztán, amikor már biztos, amikor már bizonyítottan sikeres, akkor belefáradnak. Ők is, meg a támogatók is. Mert az utolsó lépést sosem tehetik meg. Mert nálunk az államnak nem kell ez a tudás.

Az kell, amit az új csapat éppen gondol a problémáról. Sosem értettem ezt a „múlttal mindenképpen szakítás” elméletét. No nem a rendszerváltásra gondolok, hanem a négyévenkénti szakításra. Hogy ami előzőleg volt, az csak rossz lehet. És aki újonnan jön, csak ő tudhatja a tutit. Az ő csapatával, az ő embereivel. Az ő szemléletével, az ő hitével.

Az, hogy az ő felelősségével is, az meg csak a visszamutogatásra jó. A következőnek.

És oda lesz minden, az is, ami érték volt. Ráadásul a négyévenkénti változás véglegesen elbizonytalanította a pedagógusokat. Mert némi állandóságra szükség van az oktatásban. Hogy négyévenként ne kelljen az ellenkezőjére váltani. Ilyen gyors változásokkal nem lehet megérteni, magáévá tenni valamit a pedagógusnak, módszert, értékelési formát, tananyagot. Mert annak be kell épülnie, hogy  a pedagógus hiteles legyen ott, a tanteremben. És ahhoz idő kell.

De arra azért sosem számítottam, ami most jön. Mert most aztán megremegett az egész oktatási rendszerünk. Nincs vita, vagyis nem lehet, hisz „a mértékadó szakmai testületek” véleménye visszaigazolja a döntéshozók elképzeléseit. Bár azt nem tudjuk, kik ők, de a szakma legjava, aki még mer, az véleményez(ne), annak vannak szakmai javaslatai, de ez bizonyára nem “mértékadó”. Mert ma a kritika nem mértékadó. Hanem fölöttébb gyanús. És nyilván politikai elköteleződést takar.

És nézzük tehetetlenül, ahogy az ország szegényebb fele végképp elveszít mindent, elveszítve az oktatással a lehetőséget is arra, hogy esélye legyen. Az ő iskolájukba megy majd az iskolaőr, aki akár testi kényszert is alkalmazhat, és nekik nem kellenek közismereti tárgyak sem. A másik rész meg majd lovagolni tanul, meg vívni, meg mindent, iskolán belül és kívül is, hiszen aki képes fizetni, abból bármi lehet.

Az iskola, mivel nem tudott a problémával mit kezdeni, hatóságként kezdett működni. Már ez egy jelzés volt, hogy óriási a baj. Most ehhez még több eszközt adnak majd. A pedagógiai eszközök pedig hátrébb kerülnek. Másodrangúak lesznek az iskolákban.

Hogy hol van ebben a korszerű pedagógia, a nemzetközileg is elfogadott gyermekjogok, az esélyegyenlőség, a szabadság, azt nem tudom. Pedig próbálom keresni. Mert tanulmányaimból úgy emlékszem, ezek szükségesek a demokráciára neveléshez.