A falu, ahol laknak, nem nagyon tűri a cigányokat. Valami íratlan szabály szerint nem engedik letelepedni őket. Van pár ilyen falu. Szigetek errefelé.

Ez a család mégis megmaradt. Pedig nyíltan vállalják, hogy cigányok. Velük mégis kivételt tett ez a konok elutasítással élő közösség.

Igyekvésük, szorgalmuk, spórolásuk kivívta a megbecsülést. Míg volt mindkét szülőnek munka, nem volt gond. Dolgoztak látástól vakulásig, tartottak jószágot, művelték a kertet. Takaros kis házukat önerőből szépítgették, megbecsülve minden forintot. A három gyerek ügyesen tanult, egyikük már középiskolás, a két kisebb még otthon jár suliba a faluban.

Különösen a középső fiú tűnt eszesnek. Kitűnő tanuló volt, a tanárokkal egyetértésben a megye egyik legjobb középiskoláját szemelték ki neki.

Aztán jött valami, ami padlóra vitte őket. Mert manapság könnyen padlóra kerülhet bárki. Elég egy rossz döntés, pl. kölcsönfelvétel, vagy a munkahely elvesztése, esetleg egy tartós betegség, vagy baleset, és a nagy küzdelemmel, de a megélhetőségüket biztosítani képes családok alól kiszalad a talaj. És nincs, ami megállítaná a lefelé mutató folyamatot.

Így volt itt is. Először az apa munkanélküli lett. Szokványos dolog. Lassan már nincs család, ahol ne történne meg ilyesmi. Aztán a középső gyerek, valami vírusfertőzés után fél oldalára lebénult. Fél évig kezelték, a kórház és az otthon között ingázva, lassan, de javult. Mikor már csak az arcán látszott, akkor megkezdték újra a sulit. Kicsit visszaesett a tanulmányi eredménye, hiszen sokat hiányzott, pár tizedet rontott, de igyekszik, tanul, hogy mihamarabb behozza.

Ám a megfeleződött jövedelem és a betegség költségei hamar megoldhatatlan helyzeteket teremtettek. A csekkek halmozódni kezdtek, és az asszony jövedelme, amit takarításból szerzett, meg a családi pótlék már nem volt elég. A befolyt pénzt felemésztette a sok útiköltség, a gyógyszerek. A telet nehezen húzták ki. A melléképület faanyagát lassan feltüzelték, így biztosítva valami meleget a lábadozónak, meg persze maguknak is. Nem bánták, hisz jószágra már úgysem futja, annak takarmány kell, az meg drága. A vízvezetékkel lett valami, de javításra nem futotta, a fal csúnyán felázott, tönkrement.

Egyre nehezebben éltek. Az állandó tépelődés, a lehetőség hiánya az apa egészségét is kikezdte. A kilátástalanság rányomta a bélyegét a családra.

Az asszony pár hete hívott kétségbeesetten. Segítséget kért, bármit, amit csak tudunk. Rettenetesen elkeseredett a hangja. Már két hónapja befizetetlenek a csekkjeik. Pedig ők akarnak dolgozni, higgyem el, bizonygatja, menjek, nézzem meg a házat, olyan tisztaság van, hogy abban nem lehet hiba, és nézzem meg a kertet is. Beveteményezték az egészet. Mondja, igaz, hogy ők cigányok, de akarják, és tudják is másképp. Higgyek neki, kéri. És mondja, ennek nem lenne szabad így történnie…. ők mindent megtettek…

A fiú továbbtanulását lassan át kell gondolniuk. A jó hírű középiskola nemcsak arról híres, hogy magas követelményeket állítanak, hanem arról is, hogy a szülőknek mélyen a zsebbe kell nyúlniuk. És ki tudja, mi lesz még addig. Előbbre biztosan nem jutnak. Még megkapaszkodni sem tudnak. A fiú hetedikes. Ráadásul most kiderült, a pajzsmirigyével is valami baj van.

Nem tudom, mit mondjak neki. Naponta jelentkeznek újabb családok. Azok is, akiknek sosem volt, és azok is, akik csúsznak lefelé. Megállíthatatlanul.

Sokat gondolkodom azon, milyen generáció nő most fel. Milyen lesz az a nemzedék, ahol a gyerekek szeme előtt őrlődnek fel a szülők, akik naponta hallják, élik meg a lehetőségek megszűnését. Egy biztos: ezekben a családokban nem az öröm, a gondtalan nevetés, sokkal inkább a tépelődés, a keserűség, a düh a jellemző.

Hogyan építkezzenek ebből az érzelmi háttérből a gyerekek? Mit tudunk ezzel a megtapasztalással szemben elhitetni velük az iskolában? Hol van az ösvény, ami a kilátástalanság és esélytelenség akadályai közt kiutat mutathat?