A fiatal nő pár hónapja jelezte, hogy bajban vannak. Élettársa elhagyta őket, vitt mindent, ami mozdítható, csak ő maradt, meg a három gyerek. Három kislány. 10, 8 és 5 évesek. Nem szólt, csak egy papírt írt nekünk, hogyha bármilyen segítséget tudunk nyújtani, megköszöni.

A kapcsolatuk végén minden volt, ami nem megengedhető. Erőszakba torkolló veszekedések, rettegés, sírás, verések. Mindannyiukat megviselte. A legnagyobb lány cukorbetegsége még előtte kezdődött. De ez az időszak bedurvította a betegséget. A bántalmazások, az állandó stressz felerősítették a bajt a szervezeten belül is.

A betegségről kérdezem a gyereket. Mutatja a kis kártyát. Az mindig nála van. Volt már, hogy rosszul lett. –  Muszáj, hogy tudják, ha nem tudom mondani – mondja mosolyogva. Naponta háromszor méri a cukrát. A suliban is. Kérdezem, ma mennyi volt. – Ma hét. De a múltkor elfelejtettem, hogy háromkor ennem kell….és négykor már tizenkilenc fölött volt…Nevetve, hosszú szőke copfja mögé bújva mondja: – Vigyáznom kell….

Kérdezem az apjáról is. Szűkszavúvá válik. – Elment, már nem lakik velünk – mondja. – Akkor lettél beteg? – kérdezem. – Nem – mondja. – De akkor kórházba kerültem. Aztán látom, lefelé néz. Nem is lefelé. Befelé. Nem kérdezem tovább. Nem akarok sebeket felszakítani benne.

Aztán beszélek az asszonnyal is. Épp tárgyalásról jön, a férfi pereli a ház feléért. Nem nagy ház, két szoba, konyha, fürdőszoba. Most, hogy fűteni kell, csak az egyik szobát használják.

Az arca elgyötört, de látszik, erős. Vékonyka, de erős. Sokat kibírt. És erősnek is kell lennie a gyerekeiért. Dolgozik, közmunkán van, különben varrónő a szakmája, anyaságin volt, de visszamondta, így kicsivel többet kapnak. Most 125 ezer jön be egy hónapra.  Ezt kell beosztani. A három gyereknek, meg neki. Elég kell, hogy legyen mindenre. Rezsire, élelemre, ruhára. Magára nem is költ. A gyerekeken nem szabad, hogy látszódjon.

Még jó, mondja, hogy a cukorbetegségre ingyen kapják a készüléket, és jár a közgyógy is. Még nem tudja, elég e egy évre, mert még most kell így, ennyire…. Három havonta kell menni vele ellenőrzésre. Félti. Egy reggel rosszul lett. Épp a cukrát mérte, alig volt több kettőnél… azonnal nyomta a szájába  a csokit, de késő volt, a gyerek már a földön rángatózott. Ő adta be neki az életmentő injekciót. Azóta kettőt tart. Egy otthon, egy meg mindig a gyereknél van.

Persze a kajára figyelni kell. Muszáj néha vennie kekszet, ilyesmit neki…de diabetikusat…olyat, amilyet ehet. Nem olcsó. És a faluban nem is kapni.

Hogy mi lesz? Nem tudja. Nem gondol bele. A középső még kitűnő tanuló. A nagyobbikat jobban megviselte minden. Neki nehezebb. De hármas-négyes körül teljesít ő is.

Rajzban mindketten ügyesek. Bájos rajzaikon nyoma sincs a bajnak. Nézem őket, hogy működnek a csoportban. Felszabadultak, alkalmazkodóak, kedvesek. Remélem, elfelejtik. El tudják felejteni. Talán még kiheverhető lelkileg, ami történt. Persze, így nehezen. Mert a lecsupaszított ház, a ház felének követelése, az e miatti létbizonytalanság, a nélkülözés nem segít ebben. Mert naponta emlékezteti a szegénység őket arra, hogy nem így volt. Nem így lehetett volna. Fejenként 31 ezer jut. Plusz a cukorbetegség.

Szóval, ők is abba a népes csoportba tartoznak, akiknek nem jut az a bizonyos 48 ezer. Amiből állítólag meg lehet élni.

Kicsit könnyebb lenne nekik, ha annyi jutna.