Amikor a pedagógus beszélget a gyerekkel, csak úgy, mert hallgatni szeretné, mit gondol az életről, nagyon megérezhet valamit. Valamit, amit nehéz megfogalmazni. De nagyon igaz rá, hogy  “ha van sors, hát nagyon hamar elkezdődik”.

A rajzaival tűnt ki először nekem a többi közül. Volt valami ellentmondásos, ahogy örökké maszatos és sebhelyes kis kezével, kicsit elnyűtt ruhájában, néha bizony ápolatlanul nekifeküdt a feladatnak, és bezárult a rajzba…. Kilenc éves. Valahogy azonban nem ennyinek tűnik.

Valami furcsa kettősséggel élnek ezek a gyerekek, mert nem ő van egyedül, sokaknál megfigyeltem már ezt. Hogy van, amikor még ott a gyerek, előhívható, és már ott a felnőtt is, de úgy, ahogy nem kellene.

A múltkor a karját mutatta: – Tetszik látni, mi ez?- kérdezte büszkén. – Egy kereszt? –próbáltam kisilabizálni az alaktalan valamit a bőrén. – Igen. És ez egy igazi tetoválás! Tűvel. A tesómmal csináltuk. Kibírtam. Pedig fájt.

A minap mesekutat rajzoltunk. Mindenki maga találta ki a mesét. Amit aztán elmondott, vagy leírt. A hátrányos helyzetűek inkább elmondják. Az írás sokaknak nehezen megy. Ő nem szerette volna hangosan elmesélni. Csak nekem, félrevonulva.

Egy embert rajzolt, aki reggel felkelt, és kiment a kúthoz. Ami varázskúttá vált az éjjel. Megmerítette a vödröt, hogy inni adjon a csirkéknek, és egy csomó aranyat húzott fel. Na, abból mindenre telt, nem putrifélében (így mondta) laktak ezután, hanem rendes házban. És a felesége is, meg a gyerekei is nagyon örültek.

– Ez a férfi te vagy?- kérdeztem. – Nem. – rázta a fejét. – Talán apa?- próbáltam tovább. – Nem, csak egy szegény ember- hangzik a válasz. Ha te lennél, mit húznál fel a kútból? –tudakolom. Nem sokat gondolkodik. – Egy biciklit- mondja. Egy igazi biciklit….

Kicsit hallgatunk. Megadjuk az időt ennek a vágyálomnak.

Aztán beszélgetünk tovább. Mi újság otthon? –kérdezem. – Apa most dolgozik, közmunkán van. – Az milyen? – Hát, az olyan, hogy reggel elmennek, oszt vagy ásnak, az árkokban, vagy felrakják a traktorra a vályogot, a másik helyen meg lerakják, ilyesmi. Reggel alá kell írni a jelenléti ívet. Aki nem írja alá, hiába dolgozik egész nap, nem fogják kifizetni. Nagyon fontos, hogy aláírják. Most három hete nem fizettek…pedig úgy volt, hogy minden héten fognak. Most apu kért ki előleget, a hivatalban, adtak ötezret, nagyon kellett már, bevásárolt belőle. Már elfogyott, de péntekre ígérték a fizetést. Hogy visszamenőleg is kiadják. Akkor veszünk mindent.

Ilyenkor eszembe jut, vajon hány ilyen korú gyerek tud ilyen kifejezéseket, mint a közmunka, előlegkikérés, jelenléti ív…hivatal…..vagy kamatos pénz…közmunka után kaphat majd megint szociálist…. meg családi  (pótlék)… hányan tudják napra pontosan mikor jönnek ezek a pénzek…

Az apja egyedül neveli. Meghalt az anyukája. „Elhunyt.” – ő így mondja. Kilenc évesen használja ezt a kifejezést. Van még egy bátyja, és egy nővére. Aki babát vár, hamarosan szül. Így laknak együtt, a sógorral, öten.

Mesél még, hogy kaptak egy nagyon öreg tyúkot, amit most elvittek a szomszédba, mert ott van kakas, és remélik, kedvet kap a tojásrakásra…. akkor majd ő elülteti, és lesz kiscsirke is…. és most majd vesz neki az apja kutyát. Kettőt is. Fajtisztát. Csakis olyat. Nézem, megint gyermek lesz, fantáziál, mesél, látom, ahogy színezi a vágyát tovább…és elhiszi rögtön, hogy úgy is lesz majd…

Sokáig élnek bennem ezek a beszélgetések. Újra és újra eszembe jutnak a mondatai, és azt gondolom, valami nagyon nincs rendben a világon.

Mert egy gyereknek joga lenne gyereknek lenni. Teljesen.