Emlékszem, mikor a közoktatási esélyegyenlőségi terveket készítettük az önkormányzatokkal, volt egy táblázat. Bizonyos szolgáltatások eléréséről. Volt olyan oszlop benne pl. hogy korai fejlesztés, ha 50 km-en belül elérhető, akkor rendben. Volt olyan is, pl. hogy családsegítő, ha társulásban is, de volt, megint pipa, stb.

Akkor még nem láttam ennyire világosan, milyen az, hogy adminisztratív módon megfelelni valaminek, és milyen az, hogy ténylegesen. Nem volt még annyi eset mögöttem, hogy lássam, a működés elérhető feltételei és az elérés nem ugyanaz. Sőt. A két dolog nagyon messze van egymástól. És úgy látom, fokozatosan még messzebb kerül.

Persze gyűltek már bennem régóta erre vonatkozó tapasztalatok. Pl. hogy mennyire örültem, mikor azokban a falvakban, ahol nincs megfelelő intézményrendszer, falugondnoki szolgáltatást hoztak létre, mikrobusszal, álláshellyel. Aki rendezi az ügyes-bajos dolgokat, biztosítja az egészségügyi szolgáltatások elérését, kiváltja a gyógyszereket, hivatalos ügyeik intézéshez segíti azokat, akik ezt nem tudnák elérni. Ám, ahogy a falvakban dolgozni kezdtünk, egyre többször találtunk olyan lefedetlen területet, amit ez a szolgáltatás nem bírt teljesíteni. A fenntartás nehézsége miatt. És most ott tartanak, hogy az erre kapott állami támogatás a kötelezően megemelt minimálbéren foglalkoztatott gondnok bérén és járulékain kívül, no meg a cégautó-adón kívül, amit fizetni kell utána, másra nem nyújt fedezetet. Vagyis az emelkedő benzinárak, a kötelező szerviz, a téligumik, a váratlan javítások, stb. mind az önkormányzatokat terheli. Persze ahol van rávaló, ott nem gond. De sok helyen nincs. És nem tudnak elindulni sem az autóval. A lakosság ingerült, hogy miért van akkor, ha nem segít, az önkormányzat meg nem tud mit tenni. Még szólni sem mer, mert akkor elveszítheti azt is, ami megvan.

Aztán, két hete érdeklődtem az egyik iskolában az iskolapszichológusról. Két gyerek, (ahol a családban pszichiátriai kezelés alatt álló szülők vannak) agressziója már-már kezelhetetlenné vált. Az egyikben az apa az, aki időnként terrorizálja a családot, bár próbálunk ügyelni, hogy a gyógyszere mindig legyen kiváltva, mégis, időről időre fenyegetettségben van az anya és a gyerekek, kitör hát belőle ott, ahol lehet, az iskolában, és mindig a felé, akit biztosan maga alá gyűrhet. A másik családban maga a gyerek is gyógyszeres kezelésre szorul, az anyát időnként kiengedik a pszichiátriáról, gondnokság alatt van, amikor jön, a családi cirkuszok állandóvá válnak az új asszonnyal és a férjjel, persze minden a gyerekek előtt, akik már hatan vannak, három ettől, három a másik asszonytól. A gyerekek állásfoglalásra kényszerülnek a néha verekedésig fajuló vitában, és az agressziót, a feloldatlan konfliktusokat viszik magukkal az iskolába.

És vannak még mások is, pl. a magántanulói státuszból visszakerült fiú, aki az anyját sosem látta, alkoholista apjával, és nagyanyjával élt, leginkább a kocsmában töltve az időt, most a mama meghalt, a helyzet nem változott, egy másodperc alatt borítja el az agyát az indulat, és már üt is, persze mindig van az osztálytársai között, aki visszaüt.

Szóval a helyzet több gyereknél túlnőtt azon, hogy az iskolában megoldható legyen. Maguk a szülők is kérik a segítséget, hiszen ők sem bírják megoldani, ha otthon megverik, attól nem lesz jobb a helyzet, sőt. Ám az iskolapszichológus ebben az iskolában már jó ideje gyesen van. Az álláshely megvan, csak betöltetlen. A nagyobb településeken van pszichológus, több is, de ott, ahol a legtöbb a halmozottan hátrányos helyzetű gyermek, nehéz, problémás élethelyzetekkel, oda nem jut ebből a szolgáltatásból. Mert helyben nincs, útiköltségre meg nincs pénz.

És a táppénz, a gyes máshol is szűkíti az egyébként sem elégséges szolgáltatásokat. Az egyik család keresett, hogy félnek, nem lesz bajuk abból, hogy ők befogadtak két gyereket…három hete….mert kóboroltak a faluban, az anyjuk sehol, az apjuk meg iszik, balhézik, a gyerekek már nem mertek hazamenni….az apjuk nem is keresi őket….de tudják, ilyet nem lehet, ezért kérdezik. Óvatosan puhatolózunk, hiszen ők szívesen felnevelnék ezeket is, a maguké mellett, sajnálják őket, viszont a gyakorlat ilyenkor a kiemelés, nem akarjuk, hogy a nálunk történő jelzés után rögtön ez következzen….

A rendszer azonban rögtön a felelősséggel jön…hogy intézkedni kell, mert mi lesz, ha valami baja lesz a gyerekeknek, kinek a felelőssége lesz az? Megint ingerült vagyok, pedig tudom, nem kellene. De a szülő nyilvánvaló felelőssége mellett szerintem van felelőssége a rendszernek is, pl. a családsegítőnek, akinek egy kis faluban, ahol mindenki ismer mindenkit, észre kellene vennie három hét alatt, hogy mi történik….Hisz neki ez a dolga. Hogy ott segítsen, ahol a szülői felelősség hibázik.

Aztán megtudom, hogy táppénzen van. És csak mostanra sikerül majd csak helyettesítőt szerezni.

Persze, értem. De nem tudom elfogadni, hogy a rendszer így működik. Mert közben azok maradnak segítség nélkül, akiknek a legnagyobb szüksége lenne rá. Olyan élethelyzetekben, ami a gyerekeket veszélyezteti. És az intézmények vezetői tényleg nem tudnak mit tenni. Pénz nélkül ugyanis nem tudják pótolni a hiányzókat. A pénzügyi lehetőségek pedig az idén tovább szűkültek. Mindenhol.

Miközben úgy tűnik, a szolgáltatásokkal le van fedve az egész ország. Elérhetően. Persze papíron.