Sokszor mondom, hogy én is csak próbálkozom. Nyilván vezet valami elgondolás erről az egészről, amihez az eddigi életemben, munkámban tapasztalatot szereztem, és valami belső iránytű…. de sosem tudom azt mondani, hogy megtaláltam a tuti megoldást.

A problémák, élethelyzetek, értékrendek, egyéni sorsok annyira mások, hogy ezt nem lehet kimondani. Vannak módszerek talán már, amire azt mondjuk, sokaknál működik. De van, akinél ezek nem. És más sem. Fogalmam sincs, hozzájuk mikor találok kulcsot, elmozdulást kiváltó elemet.

Az egyik családot pár hete félretettük. Mert náluk semmi sem működik. Valahogy annyira a zsigereikben van az állandó kérés, sőt követelőzés, egyszerűen erre rendezkedtek be, hogy nem tudunk előbbre lépni. Az együttműködés náluk abból áll, hogy ők kérnek, mi meg adjunk. Változás semmi. Már annyi kárt okoztak a munkánkban, más családoknál, hogy muszáj volt így dönteni.

Talán majd ráakadunk valamire…. nem tudom. Talán idővel ők is változnak. Szerencsére nincsenek krízishelyzetben. Furcsa túlélési stratégiát alakítottak ki. Nekünk ez nagyon nem tetszik. Nekik működik.

Úgy három éve ismerkedtünk meg. Épp gyógyszert váltottunk ki egy beteg gyereknek a patikában egy apukával, mikor odajött. Hogy segítsünk…mert ők nagyon nagy nyomorban élnek. Udvarias volt, és a vele levő fiatalasszony és a kisgyerek is nagyon elesettnek tűnt.

Pár nap múlva meglátogattam őket. A férfi elém jött a kapuba. Sorban bemutatott mindenkit. – Mi mindannyian fogyatékosak vagyunk – mondta. – Az anyám, az apám, a testvérem, meg én is. Itt van az asszonyom, süketnéma, meg itt van ez a gyerek is. Az enyém. Megmutatta a házat, kicsi, mint más családoké, de ebéd főtt a tűzhelyen, és az udvaron felhalmozott tűzifa, vashulladék, és a tornácon sorakozó használt mosógépek, centrifugák mutatták, nem akkora a gond, mint ahogy beállította.

A retardáltság igaznak tűnt, a beszéddel, metakommunikációval… Akkor még nem sejtettem, hogy az odafordulásunk micsoda lavinát indít meg. Attól fogva naponta küldte a visszahívós sms-t. Lassan, hosszan ecsetelte a bajaikat…És kért. Mindent. Ha vittünk, ócsárolta. Ha nem vittünk kérte. Ha lefotóztuk az átadást, persze a beleegyezésével, mint mindig, hogy elszámolhassunk vele annak, aki adta, pár óra múlva fenyegetőzni kezdett, hogy feljelent, amiért lefotóztuk. Utána elnézést kért, és együttműködést ajánlott. Hogy ez az ő oldaláról mit jelent, azt nem tudta megfogalmazni. Csak, hogy nekünk mit kellene tenni.

Ha kapott valamit, amikor eljöttünk, azonnal végigszaladt az utcán, hogy lám, ő kapott, a többiek meg nem…és gúnyolta őket, biztatta ellenünk. Ha szóvá tettük, persze letagadta. Ha nem vittünk, két-három alkalommal siránkozva kért, utána fenyegetőzött. Tv-vel, sajtóval, vagy rohant az önkormányzathoz, családsegítőhöz, feljelenteni bennünket. Aztán támadott. Hogy majdnem lejárt szavatosságú parizert osztottunk. Próbálta lázítani a többieket.

Amikor szólt, hogy ellepte őket a csótány, és ha nem irtatjuk ki, hívja az RTL klubot, vitatkoztunk. Mondtam, talán alaposabban kellene takarítani. Mi ebben nem tudunk segíteni. Akkor ment az önkormányzathoz. Végül kitaposta belőlük a csótányirtást. Mert minden kitapos. Addig megy, pontosan tudva, mi az, ami a rendszertől kicsikarható, míg megkapja. Dolgozni persze semmit, ha bármi ilyen felmerül, akkor annak rögtön a fogyatékosságuk lesz a gátja.

Sokáig gondoltuk mi is, ha adunk, akkor legalább pár napig hallgat. Aztán muszáj volt másképp dönteni. Mert így nincs változás. Így csak erősítjük azokat a beidegződéseket, ami nem visz előre. Így a mi munkánk is csak a vegetálást segíti. Mert aki vasat tud gyűjteni, centrifugát javítani, fát vágni, az nem magatehetetlen. Annak tenni kell a sorsáért.

Mi ehhez szeretnénk segítséget nyújtani. A változtatás képességének kialakításához.

Náluk a máshol bevált módszer nem működik. Még küldi a visszahívósakat. Főleg akkor, ha más, a környéken lakó, vagy rokoni családnak segítünk. Nem hívjuk vissza. Ha van pénz a telefonján, rejtett számról hív. De udvariasan leteszem. A múltkor egy kollégám szóba állt vele. Neki hosszan ecsetelte, hogy megjárjuk ám…. mert őt nem lehet ilyen egyszerűen lepattintani…azt ne higgyük, hogy ő feladja…megvannak ám a módszerei.

Ilyen is van. Szerencsére nem sokan. Akik a járandóságokból, segítségekből való megélésre szocializálódtak. Töredéke a cigányoknak, mégis sokan miattuk általánosítanak és ítélkeznek.

Előbb-utóbb persze találunk valami utat hozzájuk is. Muszáj lesz. Mert ott is van egy gyerek. Akinek nem szabad ezt megtanulnia.