Amikor nyolcadik után az apja arról mesélt, házról kellene gondoskodni a lányának, hiszen hamarosan férjhez megy, hisz’ már 15 éves, nevetve mondtam: ugyan már, ráérnek még ezzel. Ő is velem nevetett. Udvariasságból.

Az ilyen korú lányok nagyon szem előtt vannak. Talán másfél éve volt, hogy a lány egy fiúval kezdett járni. Hamar elterjedt a pletyka, hogy már túl vannak „azon” is. Pedig nem volt igaz. A rágalmazásnak furcsán vetettek véget: az anyja nőgyógyászhoz vitte, hivatalos papírt kért az érintetlenségéről, és azt lobogtatta a rágalmazóknak. Nem is értettem, miért volt ennyire fontos ez.  Nem 21.századi problémának tűnt, de elfogadtam, hogy nekik így fontos.

Aztán újra tervezni kezdtek, hol élhetne majd a fiatal pár. – Mert tavasszal eljegyzés, utána esküvő lesz! – Magát is meghívjuk! – mondta nekem az apa. – Mert itt addig semmi sem lesz! Mer’ ez a lány még úgy van, ahogy az annyábúl kibútt’…. Néztem az arcán azt a büszkeséget, amit a nyomorban ritkán lát az ember. Mert itt ritkán büszke az ember valamire. Erre legalább lehetett. Mert ez tényleg ritkaságnak számított.

Aztán mégis másképp alakult. Pénz az esküvőre nem volt, elmaradt hát, és ment minden a közösségben megszokott módon, összeköltözve létrejött az új család.  És már útban van a kicsi is, kismama lett a fiatal lány, 17 évesen. Intézik a magántanulói státuszt, hiszen ebben az állapotban nem érdekes már a tanulás. Meg elhelyezkedni úgysem tud senki, azzal meg, amit ott tanulna éppen nem. Az új család is a megszokott úton megy majd tovább a családi pótlék és a segély vonalán. Mert más lehetőség nincs. Ezzel szemben nem tudunk sok perspektívát mutatni. Örülni lehet, hogy a lány 17 éves koráig kihúzták. Hogy 18 éves korára csak egy gyereke lesz, nem három, mint másoknak.

Szóval, egyelőre még a szülőkhöz, de összeköltöztek.  Ez persze senkit sem zavar, megszokott a családalapításnak ez a módja a cigány közösségekben. Persze azt nem tudom, ezt a társadalmi csoportot figyelembe vették e a törvényhozók, amikor a házasságot kiemelt elemként helyezték el a családi életben, és az arra való nevelésben.  De azt hiszem, nem ez az egyetlen dolog, amiből ők kimaradnak…

A múltkor mesélte egy kolléganőm, hogy majdnem befürdött egy feladattal, ami remekül működött egy jobb körülmények között élő gyerekcsoportban, de nagyon nem a zömében halmozottan hátrányos helyzetű, roma gyerekeknél. Az előtér-háttér viszonylatának tanításánál példaként terített asztal körül lakomázó emberekről mesélt nekik, sokfelől közelítve, ahogy szoktuk, hogy mindenki megtalálja a neki tetszőt: születésnap, esküvő, mesebeli lakoma… Amikor az esküvő témájához ért, a gyerekek nevetve lökdösték egymást: – a te anyádék megesküdtek? Nem? A mienk se…

Aztán persze találtak megoldást a rajzhoz. De amikor mesélte, azért nagyon elgondolkoztam. Mert itt aztán alaposan át kell gondolnia majd a pedagógusnak, hogyan viszi be a házasság felemelő intézményét a tananyagba…az új Nemzeti Alaptanterv szerint. Ott, ahol a tradíciók mások, hogyan szembesíti majd a gyerekeket azzal, hogy az ő összeköltözött szüleik nem jól csinálták. Legalábbis nem a szerint a jó szerint, mint amit az iskola közvetít…. Felteszem, nem lesz egyszerű. Persze a gyereknek sem, megint érezhetik majd, hogy ők nem elég jók, ebben sem. De jól megfér ez majd a karriertervezéssel, vagy a családi üdülés megtervezésével, stb…. azokkal a témákkal, amelyek a társadalom e rétegében nem ismertek. Vagy legalábbis nem életszerűek.

Ám lehet, addigra másképp lesz. Hiszen, ha lesz munkahely, akkor dolgoznak majd, és lesz pénz, lehet karrier, üdülés, esküvő, ház, pénz, boldogság.

Addig meg rajzolgatunk róla.