Az idén jelentkeztek hozzánk, hogy szeretnének rajzolni. A középiskolás fiú és a lány. Egy házban laknak, gondoltam, testvérek. Aztán egy beszélgetésből kiderült, hogy nem. Ők, egy pár. Együtt élnek. Sajátosan egyesítenek cigány hagyományt és modern kort.

Aztán jobban megismertem őket. A fiú nem a faluba való, máshol él az anyja, öt testvérével, apa nélkül. A lány élete sem egyszerűen indult, akinek a nevét viseli, az nem az apja, de a szüleivel él, már a határ innenső oldalán. A szerelem, ami a két fiatal között lobbant, végül úgy alakította az életüket, hogy a fiút befogadták, a lány mellé. Reggelente együtt indulnak a buszhoz, és utaznak be a középiskolába. Aztán délután haza. Együtt tanulnak, és együtt járnak hozzánk is.

Rendkívül udvarias, halk szavú fiatalok. Szorgalmasan, nagy munkafegyelemmel dolgoznak, bár érzek rajtuk valami elmondhatatlan szomorúságot. Tudom, sokat nélkülöznek. De ez nem újság errefelé. Csak a kicsik még nem fogják fel a súlyát. Ők már igen.

A fiú rendvédelmi szakirányban tanul. Minden vágya, hogy rendőr legyen. A jegyei hármas-négyes között vannak. Szépen, megfontoltan beszél arról, milyen fontos lenne, hogy cigányként jó példát mutasson azzal, hogy ő rendőr lesz.

Egyszer megkérdezte, nincs e nekünk az alapítványnál olyan súlyzóféle…. mert szeretne edzeni. Vittünk neki egyet. Az öröme leírhatatlan volt. Látszott, nem sokszor kapott ajándékot. Azt sem tudta, hova legyen…hosszasan megölelt minket, akiktől effélét kaphatott.

A kézügyessége is szembeötlő. Szépen rajzol, különös világ elevenedik meg a lapjain, valamiféle fantáziavilág, amin szépség, és szerelem, harmónia és elvágyódás jön át.

Kérdeztem a múlt héten, mi lesz akkor a következő tanévben. Most leérettségizik, mondja, aztán dolgozik majd egy évet. És utána jelentkezik majd abba a középiskolába, Miskolcra, ahol majd a végén rendőr lehet. Kérdezem, miért nem most. Mondom neki, így jövőre nehezebb lesz a felvételi.

Nem a korától elvárható józansággal mondja: most nem állok úgy anyagilag, hogy mehessek. Nem tudom kifizetni még az útiköltséget sem. De dolgozok majd, és utána lesz pénzem rá. Mert meg akarom csinálni azt az iskolát. Nekem ez gyerekkori álmom. A múltkor megcsináltam a fizikai tesztet, mert oda az is kell. Mindent sikerült magasan teljesítenem – mondja.

Kérdezem: – Akkor be sem adtad a jelentkezési lapot? – Nem – hangzik a válasz. – Most ezt nem lehetett. Majd jövőre.

Érzem benne az elhatározást. Az akaratot, ami most is erős. Még az. De vajon jövőre is az lesz még? Vagy megkoptatja a szükség, a napi megélésért folytatott harc? És megmarad vágynak, álomnak? Vajon meddig lehet ezt az erőt a közmunkában, árkot takarítva megtartani?

Ez most nem főiskolai, egyetemi továbbtanulás. Ez középiskola. És még ez is elérhetetlen annak a rétegnek, amelyiknek még az útiköltség is gondot jelent. Mert innen nem lehet kollégiumba menni. Mert az, még ha a férőhely ingyen is van, pénzbe kerül. Kell ruha, iskolaszer, könyvek, útiköltség, zsebpénz, törülköző, tisztasági felszerelés, tornaruha, táska, és még ki tudja mi.

Még ezt is alig bírja. Pedig a távolság az otthon és az iskola között csak 5 km. De sokszor a reggelit majd csak a késő délutáni otthoni étkezés követi. Mert az ebédért a suliban fizetni kell. És mi segítettük ki egy számológéppel is, a sokadik matek egyes után, amit azért kapott, mert nem volt neki.

Szóval, az esély a tanulásra szép szó. Halljuk, mindenkinek megvan a lehetősége. Persze, szóban igen. De a valóságban ezek a lehetőségek másképp festenek. Néha egy útiköltség hiánya is elérhetetlenné teszi. Persze nem mindenkinél van ez így. Van, akinél ez nem gond. De szomorú, hogy a lehetőségeket azokhoz igazítják, akiknek van elég. És figyelmen kívül hagyják azokat, akik ez alatt a szint alatt élnek.

Pedig köztük is vannak tehetségek. Akikből lehetne valami. Akik példát mutathatnának. Csak náluk, az ő viszonylataikban, a sokat hangoztatott esély nem értelmezhető.