A hideg nem enged. Egyre több az olyan helyzet, amitől mi is megrémülünk. Amivel alig tudunk megbirkózni. Ma, hála a támogatóinknak, megint tudtunk fát osztani. Muszáj volt. A héten sok jel mutatta, nem szabad nekimennünk e nélkül a hét végének.

Az utcák néptelenek. Mindenki a házakba húzódik. A nyomort még a friss hó sem tudja eltakarni. Furcsa, hogy bár rengeteg itt a gyerek, nincs hóember, szánkónyom. A visszahívós sms-ek rekordot döntenek. Ma reggel hat után kicsivel jött az első. Összerezzentem. Az ember ilyenkor fél a visszahívástól.

Nehéz most, nagyon. Először is, mert a hideg miatt több iskola napokra bezárt. Ami otthonmaradást hozott a gyerekeknek. Akiknek otthon meleg és ennivaló kell. Aztán, mikor indult a suli, a hóban több cipő felmondta a szolgálatot. Régen volt nálunk olyan, hogy cipőhiány miatt maradt otthon gyerek. Most előfordult. Vittünk csizmácskákat, és javíttattunk cipzárakat. Pár felnőtt is kért lábbelit. Jobb híján zacskót húztak a lábukra, úgy bele a félcipőbe. Hátha tovább bírja, és nem ázik át. Mert most indult a közmunka, a szerencsések mehettek, havat lapátolni. És nagyon hideg van. Egy sportcipő hamar átázik, felválik.

Annak is menni kellett, ki, a hóba, akinek a családjából már volt behívott közmunkára. Menni kellett, fát keresni. Mert a házakban, ha nem raknak a tűzre, nagyon hamar borzongató hideg lesz. Több gyerek ruhájából fojtó füstszag árad. Mi már innen tudjuk, meg kell nézni, mert otthon a kályhával, vagy a kályhacsővel gond lehet.

A férfi is ment. Biciklit tolt, ahogy szokta. Csak ágakat, jövéseket szedett. Az üres telkeken, ahol már rég az akácia az úr. De nem lehet. A rendőrség figyel. Fényképez, elkoboz, büntet. Most 50 ezerre. Hogy miből lesz befizetve? A férfi ránt egyet a vállán. Legfeljebb majd leüli. Kifizetni nem tudja. Fölösleges részletre megkérni.

Az öreg nem tud menni. Az agyvérzése miatt nehezen mozog. A felesége sokára nyit ajtót. Az ágyból kelt ki. Mert máshogy már nem bírták a hideget. Csak betakarózva, a sötét és hideg házban. Azt hiszem, a sors rendezte úgy, hogy rákérdezzünk a faluban, nincs e olyan öreg, akit rég nem láttak, akinél lehet, hogy  nincs tűzifa. Mindketten napok óta a dunyha alatt vannak. A lehelet látszik a szobában. A régen kihűlt kályha mellett egy marék apróra tört száraz gaz. Ez az összes fűtenivaló. Ezzel már nem érdemes kínlódni sem. Gyors segítség kell. Étel sincs. A nyugdíjukat a fiuk szokta hozni, de januárban nem jött. A kollégám telefonál neki. Zavart szabadkozás, ígérgetés.

Falubeli segítőink visznek fát. Begyújtanak. Próbálom azokat értesíteni, akiknek a faluban az idősekre kell figyelni. Akiknek ez a munkájuk. De megvan az indok hamar. Az öregekről az hírlik, ha van pénz, hajlamosak a pohár fenekére nézni. Próbálom megérteni, mi köze lehet ennek ahhoz, hogy most megfagyhatnak. Azt hiszem, ugyanaz, mint a hajléktalanoknál. Kevés ember tud a segítségre koncentrálni, és nem a felelősségre vonásra, ha róluk van szó.

Ma nem volt olyan felhőtlen a faosztás. Először is, mert nem értik meg, hogy nem tudunk mindenkinek adni. Elsők a kisgyerekesek, aztán az egyedül élők, betegek, öregek. Kegyetlen dolog ezeket a listákat elkészíteni. Élelemosztásnál is. Próbálni mérlegelni. Mert a határt meg kell húzni valahol.  A végén, ha marad, akkor adunk a fiataloknak, vagy oda, ahol már nagyobbak a gyerekek.  Meg azoknak, akiknél tudjuk, kerül valami munka. Aztán, nem szívesen adunk annak, aki nemrég hozatott Romániából egy teherautónyit, és eladta a megszorultaknak, busás haszonnal. Mert itt gond a fuvardíj, nagy vonzereje van annak a tűzifának, amit oda visznek, a faluba. A legközelebbi TÜZÉP öt km-re van, nem éri meg két mázsát kihozatni, többre meg nincs pénz. És nem szívesen adunk annak sem, aki nemrég jött vissza a faluba, zűrös életű, többször büntetett, és alig egy hónap után már kamatozik, 100 %-ra ad kölcsön, már volt verekedés, verés, sajnos, ezt a rendőr nem figyeli, a gallyat a biciklin inkább, igaz, az a veszélytelenebb. Nos, ők nehezen értik meg, miért a sor végén vannak, nekik miért nem adunk. Mert ők is fáznak.

És a nyomor szintjén nehéz észérveket elfogadtatni azzal, aki benne él. Így, aki félt, hogy neki nem jut, az bizony lopott fát most attól, aki kapott. Nehezen fenntartható renddel, ordibálásokkal, végül minden fát elvittek, mindenkinek jutott, ki kukában tolta haza, ki zsákban cipelte.

A hétvége megoldódik. És reméljük, a jövő hét már melegebb lesz. De sokat gondolkodok egy ilyen hét után, milyen fontos tapasztalatokat adna ez a döntéshozóknak. Azt hiszem, megértenék, hogy már túl vagyunk azon a határon, ami az elviselhetőséget jelzi. Hogy a végletekig leszűkítették ezeknek az embereknek a mozgásterét, a lehetőségeit, már csak a tiltás van, és a „nincs”. A “magadra vess, ha nem tudsz megélni” itt nem értelmezhető.

És innen nem lehet munka iránti motiváltságot teremteni. Itt valami más körvonalazódik.