A január mindig rémes. Az ünnepek után mindenki tartozik, a januári jövedelmek már rég belementek a tartozásokba…Határozottan érezzük a hónap második felétől a visszahívós sms-ek számának növekedését, és a mögöttük feszülő nélkülözést.

A fiú a múlt héten keresett. Középiskolás. Csak szólni akart, hogy nem jönnek délután. Mert nem mentek aznap suliba. A középiskolában fizetős az ebéd. Ők sosem esznek bent, de visznek magukkal kenyeret, szendvicset. Most nem volt otthon semmi. Kenyér sem. Maradtak hát otthon. Kérdezi, nem tudnánk e némi élelmet adni nekik. Mindegy mit.

Aztán jött az asszony. Volt egy elrendezetlen ügyünk, beszélni szerettem volna vele, kértem, amikor a gyerekért jön, keressen meg, hogy beszélhessünk.

Látom, ideges, szinte vibrál benne a feszültség. Ingerült hangon rögtön felelősségre von, a kérdésemre nem válaszol, inkább támad, rágalmaz. Kiabál. Látom, rémesen ki van merülve. Nyugodt hangon mondom, hogy én sosem beszélek így vele, kérem, ő se tegye. Mert ettől nem lesz jobb, ha mi is kiabálunk egymással. A nyugodt hang, és a finom érintés megnyugtatja. Sírni kezd. Hogy nem bírja tovább. Nincs ennivaló, most ha hazamennek, mind enni kér. Tartozik már, mindenkinek. Kérdezem a férjéről. Legyint. Kicsit leültetem, hallgatom, ahogy panaszkodik. Hallgatom, mert mást nem tudok tenni. Ígérem, másnap próbálunk egy kis élelemcsomaggal segíteni nekik.

De itt nem lehet úgy segíteni, hogy más ne látná. Mire kijövünk tőlük, már sokan állnak kint. Nem szólnak, csak néznek. Nehezen elviselhető tekintettel. A legközelebb állókkal beszélek pár szót…Persze, próbálunk majd segíteni…de értsék meg, nem győzzük.

Az enyémen kívül még van egy telefon, aminek a számát tudják. Azt a fiókban hagyjuk esténként. Reggel, mikor bekapcsoljuk, fél óráig folyamatosan sípol, a visszahívós sms-eket jelzi. Kedden már nem bírtuk. Kenyeret hordunk szét az egyik faluban. Utána újabb sms áradat: máshová nem viszünk?

És akkor jött a hideg. Eddig megúsztuk. Most viszont a legrosszabbkor jött. Tartalék semmi, a falopás tilos, ott tartunk hát megint, mint tavaly, ahol nincs fa, ott meleget adnak a nélkülözhető bútorok, ruhák.

Minden reggel attól félünk, valaki kihűl közülük. Tegnap majdnem tragédia történt. Ilyenkor a gyerekekre jobban figyelnek, bár a mosakodás ezekben a napokban háttérbe szorul, érezni most, napról napra erősebben. A hamar kihűlő házakban sokszor le sem vetkőznek éjszakára. Ám elég egy családi viszály, ami máskor talán fel sem tűnik, és majdnem visszafordíthatatlan események jönnek. A vitában nincs figyelem rájuk, az éjszaka sem volt egyszerű, a gyerekek már negyed héttől kint vannak az utcán, az iskolabuszra várva. Egy órát várnak. Az elsősön kabát sincs. Már tegnap sem volt. Most vittünk volna hozzájuk azt is, és más ruhákat is, meg zoknit, mert többször voltak mostanában csak úgy, edzőcipőben suliban. Mire a suliba érnek, a kicsi már rosszul van. Áthűlt kis testébe alig tudnak lelket verni, orvoshoz is viszik, takargatják, meleg teával itatják. Megúszta. Most még meg.

Megyünk vissza a kocsival. Azok a szerencsések, akik aznap kapják a családit, a posta előtt fagyoskodnak. Más újra sms-t küld, mert ők csak a jövő héten kapnak.

Nincs tartalék. Semmi. Az asszony, akinek a férjét legutóbb temettük, várja a pénzt. 135 ezer Ft-ot kap a 6 gyerek után. 130 ezret kell odaadnia a temetkezési vállalkozónak. Ötezer marad. Fára, élelemre, villanyra, mindenre.

Persze segítsünk… hallhatjuk a tv-ben, hogy ha nem tesszük, nem vagyunk emberek. Mi mást sem teszünk, csak segítünk azoknak, akiknek az utóbbi időben egyre szűkül az élettere, ám a lehetőségeket nem, csak az elvárásokat adja a rendszer. Most kampányszerű az odafordulás. Bár itt a kis falvakban ebből nem sokat érezni.

Hideg van. Nagyon. Elkeseredettség, kilátástalanság és nélkülözés.