A gyerekkel sokat beszélgetünk mostanában, mindenféléről, identitásról, hagyományokról. A legtöbbet a cigány temetkezési szokásokról tudnak mesélni. Mostanában persze kijut nekünk temetésből, virrasztalásból bőven. A múlt héten is meghalt egy 46 éves apa, hat gyereket hagyva maga után.

Tulajdonképpen irigylem őket azért, ahogy ebben a szokásrendszerben a halottaikat meggyászolják. Valahogy ők jobban össze tudják kapcsolni az életet a halállal. És jobban el tudják engedni a halottaikat.

A gyerekek is részesei. Mi óvjuk, kizárjuk őket a halálból, náluk ott vannak a temetésen is. A gyerekek tudják a szokásokat, természetesen idomulnak hozzá. Nemrég, amikor egy másik apa halt meg, a nagylány első reakciója, mikor az iskolában megtudta, nem a kétségbeesés, hanem a teendők átgondolása volt. Mint egy felnőttnek: – Úristen, nincs otthon semmi…és ma már virrasztalás lesz…anyu mit fog adni nekik?

És igen, szép, ahogy a nélkülözésben mindenki elmegy a házhoz, visz valamit, megtiszteli a halottat. Hogy ilyenkor félre teszik a haragot, és mesélnek a halottról, egymásnak, a családtagoknak, vagy csak ülnek némán, együtt, belül emlékezve.

Minden külsőségével, számomra elfogadható és elfogadhatatlan elemével azt látom, a halottkultuszuk a legerősebb, amiben a másság generációk óta hagyományozódik, amit nem akar elhagyni egyikük sem.

És ebben a nyomorúságban, amiben élnek, ez érinti a legrosszabbul őket. Ha nem tudják úgy eltemetni a halottaikat, ahogy szeretnék.

Mikor meghal valaki, az első gondolat mindig a köztemetésé. Az önkormányzatok vállalják is, ezzel nincs gond. Ők először elfogadják, hisz nincs pénz, jó, ha eltemetik ingyen, és megértik azt is, hogy nincs beleszólás sem, semmibe. Megkezdődik a szervezés, ami egészen addig tart, amíg meg nem látják a koporsót.

A köztemetések koporsója puritán farostlemez, nincs mellé semmi. Semmi, ami fontos ebben a halottkultuszban. És ebben nem lehet, hogy a szokásoknak megfelelően, méltón búcsúzzanak el tőlük. Mert annak része a  fényes koporsó, a szép párna, szemfedő, a nyitott koporsóban, a nagy koszorúk, amelyek méretükkel is mutatják a szeretetet, hogy mennyire becsülték azt, akit temetnek. Rémülten visszakoznak hát: – nem, ez nem kell. Legyen másképp, rendesen, nem baj, nem számít, mennyiért.

Pénz persze semmi. Innen a temetkezési vállalkozó lelkére, akaratára bízódik a dolog, megelőlegezi e részletre a temetés költségeit. Kis falvak ezek… mindenki ismer mindenkit….általában megteszik. És a segélyből fogják majd, hónapokon át, néha tovább is, a kevésből is. Gond általában nincs vele, a temetéshez efféle becsület is tartozik, meg kell adni, amit ráfordítottak. Aztán még jön a sírkő, amivel szintén adósságba viszik magukat, de fontos, hogy meglegyen.

Pazarlásnak tűnhet, ha az ember azt látja, a nyomorban milyen felhajtást csapnak a temetés körül. De aki elmegy egy virrasztalásra, végigkísér egy családot a bajban, látja, hogy tartják magukat pl. ahhoz, hogy egy évig nem szórakoznak, amíg „fel nem törik a gyászt”, az megérti, fontos és nemes dolog ez.

Szóval, rossz az, ahogy a számukra legfontosabb hagyományt megőrző rítusnak a nyomorúság szabja meg a módját. Akit most vesztettünk el, azt a halál Debrecenben érte, CT. után, még ott, rögtön. Maradt hát bent a test, fizetni kellett a tárolásért, öltöztetésért, szállításért. Csak az előbbi kettőért 27 ezer Ft-ot. Mi ebben tudtunk segíteni.

Nem tudom, miből temette el az urát a törékeny, halk szavú asszony. De tisztességgel megtette.  Úgy, ahogy azt egy hatgyermekes családapa megérdemelte.