Azt persze próbálom elfogadni, hogy a rendhez be kell tartani a szabályokat. Azt azonban, amikor ehhez saját készítésű szabályokat is társítanak, azt nehezen viselem.

Pedig társítanak. Hogy nekik egyszerűbb legyen, kevesebb munkával, idővel, adminisztrációval járjon. Vagy egyszerűen csak úgy. Ok nélkül. Vagy, mert náluk a tudás és a hatalom. És persze az előítélet.

Mert a szabályok, a protokoll alkalmazásában leginkább a saját lelkiismeretük a meghatározó. A legtöbbjük egyetért a hivatalokon belül abban, hogy ezekkel csak a baj van. Nem hallottam még olyat, hogy a hivatalban bárki szólt volna a kollégájának pl. a velük szemben alkalmazott hangnemért. Mondjuk, hogy így azért csak nem kellene beszélni velük. Azt viszont gyakran hallottam már, ahogy összeegyeztetik a negatív tapasztalatokat. Bár ezeket jobb nem hallani. Nem a tények, hanem a hangnem, a hozzáállás miatt.

A protokoll betartásában nagy a találékonyság.

Ott van pl. jó megoldásként, a nem észrevenni, elkerülni, kihagyni a problémásat. Mintha nem is lenne. A probléma az, amit hivatalosan, papíron jeleznek, vagy az, amit észrevesznek. Amit nem, az, ugye nincs. Ha baj lesz, persze keresni kell valamit, amire hivatkozni lehet. Pl. hogy túlterheltek, és nem bírnak mindenkivel foglalkozni. Aztán bizonyítsa rá valaki, hogy miért nem ment be, miért nem követte nyomon, ellenőrizte, segítette, ami a dolga lenne. Amiért a fizetését kapja.

És sokaknak nem elég, ami van, kreálnak szabályokat, amiket elhitetnek a nyomorultakkal, határozott hangon, néha arrogánsan. Akik aztán elkullogva elfogadják: jó, ha nem, hát nem. Ők tudják, ők értenek hozzá. Ha ők úgy mondják, akkor úgy is van.

Pl. ilyen a „védendő fogyasztói státuszhoz igazolást csak egyet adnak ki évente”. Ez az áramszolgáltatónál kell, az ügyintézéshez. Egy nyomtatvány, ami 30 napnál nem lehet régebbi. De az ügyintézőt nem zavarja. Beadja a kérelmezőnek, hogy már kapott egyet, mit képzel, hogy újat kér. Aki elhiszi, azt sem tudja, mi kell hozzá, a nyomtatványt nem érti, különben is az internetről kell letölteni, az meg neki nincs….hát nem lesz villany, ha hagyjuk, ha nem megyünk utána értetlenül, kérve a magyarázatot, ami ugye nincs, nem is lehet, nekünk már nem lehet beadni.

Pár ösztöndíjasunk szüleivel már maga vásárolhatja le a támogatást, amit kapnak, nekünk számlával kell elszámolnia, mire fordították. Számlát kell hát kérni a boltban. Ami nem egyszerű. Sokadszorra sikerült velük megértetnünk, nem elég a blokk, számla kell, az alapítványunk nevére. Még innen sem egyszerű, mert hogy jön ahhoz egy cigány, hogy számlát kérjen egy üzletben, egy alapítvány nevére. Kértem, ha nem akarnak adni, mondják a nevünket, a nevemet, errefelé azért már ismernek bennünket, és ne hagyják magukat lerázni.
Mert számlát mindenki kérhet, és kaphat, adnia kell a boltosnak. Mégsem sikerül mindig. A pénztáros, ki tudja milyen megfontolásból, nyilván a munka miatt, meg a saját előítéletessége miatt inkább lealázza, igazolást kér tőle, hogy az alapítványnál dolgozik, hiába kéri a szerencsétlen, hogy „Nórika néni mondta, hogy kell, hogy adjanak”, nem ad. Kreál egy szabályt, és ragyog, ahogy betartatja.

És sorolhatnám még tovább, a századjára kért igazolásokról, ami miatt nem tudunk megindítani eljárásokat, és amiket először mindig megpróbálunk velük intéztetni, hiszen ők az ügyfelek, de sokszor mennünk kell utánuk, mert őket nem tekintik partnernek, ügyfélnek, a szolgáltatást igénybe vevőnek, csak bosszantó, akadályozó valaminek.

Egy nagy gondom azért van. Nekik, a szolgáltatást nyújtóknak ugyanis azért van munkájuk, fizetésük, intézményük, szabályaik, protokolljuk, íróasztaluk, telefonjuk, azért tanultak, azért vannak továbbképzéseik, stb…mert ezek az emberek vannak, léteznek, a maguk problémáival, a tájékozatlanságukkal, helyzetükkel. Azért vannak kitalálva a rendszerben ezek az intézmények, hivatalok, munkahelyek, hogy segítsék őket. Vagy őket is, a többivel együtt. Lehet, ez a „ki kiért van” kérdést át kellene gondolni néha. A tanultaknak, a szolgáltatást nyújtóknak is.