Reggel még elengedte a gyerekeket az iskolába. Már este sem érezte jól magát. Talán azt gondolta, majd utána pihen még kicsit.

Aztán összeesett és meghalt. A gyorsan megérkező mentősök már hiába próbálkoztak. Meghalt. Szívrohamban. Apa nélkül maradt egy család újra.

Amikor a faluba elkezdtem járni, hogy próbáljam megérteni egy szegregátum miértjeit, ő volt az első a cigányok között, aki mellém állt. Segített, informált, nyilván a saját elgondolása, véleménye szerint. Ahogy ő látta. Romungroként, a többieknél pallérozottabban, hiszen tanultabb volt, mint a többi, jobban kommunikált, dolgozott valameddig a megyei CKÖ szervezetében, próbálta hát mondani nekem, mit, hogyan kellene.

Később sokszor elismerte, hogy neki nem sikerült. Mert ő is akarta másképp, akarta összefogni őket, de nem ment. Sokszor mondta nekem, nem érti, miért nem adom fel. Óvott, hogy tönkreteszem magam a cigányokért….pedig szerinte nem érdemlik meg. Volt idő, mikor remekül dolgoztunk együtt, hárman, ő „felelt” a magyar cigányokért, más az oláhokért. De köztük is gyakran feszült az ellentét, és ilyenkor az én munkám is megfeneklett.

Végül feladta ezt is. Lassan elszigetelődött, inkább a vallás felé fordulva próbálta megtalálni a maga igazát, békéjét. De néha hallatta a szavát. Megvédett, amikor azok, akik még a „nekem nem adott eleget” szakaszában voltak, átkozódtak utánam egy-egy adományosztás után. Aztán felhívott, és beszámolt róla. Néha ment az önkormányzathoz, ha úgy gondolta, szükség van az indulatok helyett az érvelésre, ha ki kellett állni a többiekért, azokért is, akik nem szívlelték különösebben. Közben persze próbált boldogulni ő is. A nyomor törvényei szerint. De segített, mint tanultabb, ha bajba került valaki. Ha munkát talált, hívott másokat is. Valahogy mégis egyre jobban beszűkült körülötte minden.

Biztattam, mint mást is. Segítettük őket is, mint bárkit a faluban. De ő valahogy másképp vette. Ritkán kért. És sokszor megköszönte. Nagyon udvariasan. Egyszer, mikor sikerült pár hónapra egy bejelentett állást kapnia az olajosoknál, az első fizetéséből egy cserép virágot vett nekem. Meglepődtem, hisz ez nem volt jellemző ebben a munkában sosem. Izgult, mikor átadta. Szépen, érezhetően felkészülten mondott mellé pár szót. Hogy szeretné megköszönni a kitartásom. Mert hitet adtam neki abban, hogy nem szabad feladni.

Sokszor mondtam neki, hogy nem lesz jó így. Nem szabad ennyire elszigetelődni egy falun belül. Mert egyedül nehezebb elviselni mindent. Nem tudtam meggyőzni. A baj pedig éppen úgy sújtotta őt is, mint a többit. Talán, még kicsit jobban is, hiszen két gyermeke fogyatékos, külön figyelmet, gyógyszert igénylő. És volt a családban még más gond is. A nagyobb lánnyal, aki messze ment. A fiúval, aki hamar családot alapított. Pénz kellett volna, mindenre. Kölcsönök, jelzálog, kifizetetlen csekkek, tornyosuló adósság. Munka semmi.

Próbálta, remélte, a vallás, a vallási közösség majd erőt ad. De nem adott. Az idegesség, a belső feszültség, a tehetetlenség felőrölte. Az elfojtott keserűség végül így keresett magának utat. Halála jelképe lett most számomra annak, ami meggyőződésem, hogy egyre több áldozatot szed majd. A nyomorúságnak, a lehetőségek hiányának, a tehetetlenségnek, a kirekesztésnek.

 Holnap temetjük Toldon, a határ-menti kis faluban.

Mi emlékezni fogunk rá, mert ismertük. És emléket állít az ősz, idősnek tűnő, ám még az ötvenet sem elérő cigány embernek az Örvény című dokumentumfilm is, ahol a tőle megszokott sztereotípiákkal foglalta össze mindazt, amit gondolt a faluról, a cigányokról, az életről.

Nyugodj békében, Attila.

http://www.youtube.com/watch?v=G7QItmr2eCE&feature=player_embedded