Azt hiszem, ez hiányzik legjobban. Hogy nem tiszteljük egymást. Sőt, ha lehet, provokáljuk. És ezzel elzárjuk a pozitív hatások lehetőségét is.

Mert azt látom, hogy rengeteget kell azért dolgozni, hogy ne lenézés, megvetés, hanem feltétel nélküli tisztelet legyen egy másik embertársunk iránt, még akkor is, ha cigány az illető.   Mert alapból az elutasítás megy, még az előtt, mielőtt megszólalna, bármit tenne.

De azt is látom, hogy ők sem tesznek meg gyakran semmit azért, hogy a sztereotípiák által táplált fal leomoljon, és azt mondhassa a többség: bocsánat, tévedtem.

Ebben a tanult cigányság élen járhatna. Főleg, akik gyerekekkel foglalkoznak. Mert ők, az ő kommunikációjuk, reagálásaik mutathatnák leginkább, hogy megértik, és megélik: cigányként is képesek értéket, lehetőségeket mutatni magukban, éppúgy, mint az, aki nem cigány.

Ha cigánygyerekeket viszünk valami rendezvényre, szeretem, ha szülő is jön velünk. Ennek üzenete van, többszörösen is: egyrészt nem akarom a szüleik nélkül élményhez juttatni a gyerekeiket, sőt, szükségem van a segítségükre. Nem nélkülük, hanem velük szeretném megmutatni nekik a világot, azt, hogyan kell viselkedni azok között, akik nem cigányok, megmutatni a magatartásmintákat, amiben cigányként is lehet működni, jó érzéssel, jó kedvvel. Szeretem, ha érzik, tényleg partnernek tekintem őket, így gondolom helyesnek, és így érzem jónak.

Másrészt nagyon jó, ha megélik, és utána a közösséggel is megosztják a tapasztalataikat. A gyerekekről is, meg a programokról is. Mert így, együtt mehetünk előre. Mert így megértik ők is azt, amit egy szegregátumban nehéz. Megérteni és gyakorolni is.

Harmadrészt sokaknak a felnőttek közül éppúgy élmény egy utazás, mint a gyerekeiknek. És ez a motiváció sem hátrány a közös munkában.

Gyakran vagyunk együtt más cigány csoportokkal. Ahol nem mindig ugyanez a szemlélet uralkodik. Mint nemrég is. Egy másik csoport kísérői mindketten cigányok. Felnőttek. Tanultak. Mégsem működnek úgy, mint a mienk. Aki nem tanult. De helyén van benne minden.

Az ő alkalmazkodásuk a szabályokhoz minimális. Mindig elkésnek az étkezésekről. Mindig várni kell rájuk. És sosem kérnek elnézést a késésért. Sem a cigányoktól, sem a nem cigányoktól. A közös, mellesleg ingyen kapott programokat kritizálják, megfúrják, nem kell oda menni, ők már voltak ott, uncsi, kit érdekel. Néhányról lemaradnak a mieink is, miattuk. Aztán maguk mennek, nélkülük. Egyrészt, mert még nem voltak, másrészt, mert érzik: nem illik visszautasítani a másik jó szándékát.

A piszkálódás folyamatos. Persze a mieink sem maradnak adósok. Éjszakai bedübögések az ajtón, majd letagadás, meghazudtolása a másiknak. Dohányzás bent, ahol füstjelző van. Majd bepanaszolás: biztosan mi voltunk. A cigány szülő feletti szellemi fölény folyamatos éreztetése. A nem cigány pedagógus irányába szintén.

Aztán, ez sem elég. Egy rendezvényre bemenet a forgóajtónál a biztonsági őr segíteni szeretne.-  Gyerekek, igyekezzetek felvenni az ajtó forgásának lendületét! – javasolja. Ingerült mondat a cigány kísérőtől: – Mi az, túl sok itt a sötét bőrű, mi?! A biztonsági őr nem érti: – Parancsol? – kérdez vissza. Unott legyintés a válasz. – Hagyjuk….és sokatmondóan bevonul, utána az őt csodáló gyereksereggel: ez igen, ő mindenkinek be mer szólni, még ennek is….röhögve mennek hát utána. Utána, az „isten” után, aki azzal szórakoztatja őket, hogy 8 energiaitalt is megiszik egy nap…és ő aztán tudja, mitől döglik a légy….

Azt hiszem, sokan nem értik ezeknek a közös programoknak az üzenetét, értékét. Mindkét félnek hallatlanul fontos, hogy a találkozások ne provokatívak, hanem az együttélést segítők, örömteliek legyenek. Az meg, hogy a gyerekek a mi viselkedésünket modellként fogják fel, az csak fokozza a felelősségünket. A mieinket, felnőttekét. Cigányokét, és nem cigányokét egyaránt.