Sosem egyedül akartam. Mindig is azt szerettem volna, hogy a közösségnek legyen ereje megoldani a dolgokat.

Persze ezért meg kell dolgozni. Sok kudarc, próbálkozás vezet el odáig, hogy elérjük: létrejön az a mag, ami a településen belül erős kezd lenni, és megérti, mit szeretnénk. Megérti, hogy csak együtt lehet.

Ehhez sokáig „egycsatornás” munka teremti meg az alapokat. Először az egyénekben alakulhat ki a bizalom. Sok munka, mire az ember a gyanakvás ködét feloszlatja: nem, nem hatóságként vagyunk ott, aki büntet, előír, és nem ad mozgásteret. Elfogadtatni velük, hogy megérteni szeretnénk őket. Hogy mi, miért működik úgy körülöttük, ahogy. Hogy minket tényleg érdekel. A sors, a családi nyomorúság hagyományozódása, a vágyak, a lehetőségek, a tudás. Az okok és a következmények. Megmutatni, hogy nem tartjuk őket eredendően rossznak. És azt is, hogy látjuk bennük a lehetőséget. Megértetni a többségi együttélés elvárásait. És megmutatni, hogy ez megléphető, megélhető.

És ha megértettük, kereshetjük együtt a lehetőségeket a megoldásra.  Ez persze nehéz. Táncolni azon a határvonalon, amiben a segítségnyújtásnak éppen
annyinak kell lennie, ami elmozdít, lehetőséget ad, de nem elváróvá tesz. Olyan
legyen, ami előre visz, és nem a nyomorúságba való berendezkedést váltja ki. Erre nincs recept. Ez teljesen egyéni. Van, aki egyből leveszi, és halad. Előre. És
kezd remélni.

Más még nem. Mindenből a legtöbbet akarja kihozni, bármi áron. Elmozdulás nélkül. Velük kezdjük elölről, újra, és újra.  És újra becsap, újra veszekszik, kijátszik, hazudik, fenyeget, támad, rágalmaz, üvöltözik, feljelent, szövetségeseket keres ellenünk.

De ha a faluban van már egy mag, aki érti, megérti, aki partnerünk, és képes messzebbre látni, akkor ilyenkor eggyel előre léphetünk.

Most két faluban volt cirkusz. Az ok részben a cigány közösségek különbözősége, részben a nyomorúság, részben az idegrendszeri terheltség. Bonyolult háttér. Nagy cirkuszok voltak, hangosak, agresszióval telik, üzengetés, ha kimegyünk, majd kapunk, mert nem eleget adunk, és nem úgy, ahogy ők képzelik.

Nos, ilyenkor visszalépünk. És kérjük a közösséget, abban is a húzó magot, segítsen. Mert van egy család, amelyik nem érti, amit ők már igen. És addig nem megyünk, míg meg nem oldják.
Míg meg nem értetik vele, hogyan gondoljuk mi, együtt. Addig nem segítünk
semmiben, senkinek a faluban. Akkor szóljanak majd, ha mindenki egyet akar. És mindenki el tudja fogadni a másikat. Erről meg kell, hogy győzzenek minket.
Hogy mi is higgyünk újra. Bennük.

Már sokan érzik, hogy sokkal jobb, mióta ott vagyunk. Nem biztos, hogy az élet jobb, hisz nem lett munkahely, nem lett több a jövedelem, de nem lett baj sem, kevesebb a krízishelyzet, jobb a hangulat, van remény. Vannak pozitív dolgok. Amelyek hatnak. Melyek észrevétlenül formálják az embereket.

És a közösség lép. Aztán vita, győzködés, ha kell veszekedés, végül az agresszív, a dühöngő személy visszahívós sms-se zárja a sort: nyugodt hangon beszélhetjük meg mi volt, miért, mit hitt rosszul, átbeszéljük, már indulat nélkül, elnézést kér, szeretne tovább is velünk dolgozni, de másképp, megérti. Ígérjük, segítünk a pszichiátriai kezelés elérésében, talán más gyógyszer kellene, mert nem tudja már, mit mondott, dühöngött, mondja. Megegyezünk, próbaidővel, aztán továbblépünk. És kap egy újabb esélyt.

Itt már visszaállt a rend. A közösség erejével. A másik faluban még nem csitult el minden. De el fog, tudom.
És folytathatjuk tovább a munkát. Együtt. Mert csak együtt lehet.

Ma nevettünk a kollégámmal: micsoda cirkusz volt, félelmetes….aki nem érti, csak hallja, ami volt, azt mondhatja: lám, itt van, semmi értelme annak, amit csinálunk. De mi sikerként éltük meg. Mert jó, amikor valami ott, helyileg elkezd működni, és képes elsimítani a bajt. Ez is egy út. Egy próbálkozás, ami sikeres.

Persze megdolgoztunk érte. A közösségi érzésért. És ez már a munkánk eredménye volt. Mert a legfontosabb fogalmak generálták: az együtt, közösen.