Én nem így látom. Sokkal árnyaltabban. Sajnos a befeszítés, a tutira megmondás korát éljük. Pedig nem ez a jó út.

A közeledésre, a másik igazságának megértésére túl kevés példát látok.

Az alapvető kérdés, amibe mindig újra és újra belebotlom, a “ki alkalmazkodjon a másikhoz” kérdése. Számomra egyértelmű a válasz: mindkettő. A többségi társadalom az elfogadást, a megértést, az esélyadást kell, hogy tanulja, a kisebbség pedig az önazonossága megtartása mellett a többségi együttélési szabályokhoz való alkalmazkodást.

Mégis, a kétféle szélső pont a hangos, az erős. Az egyikben annak bizonygatása, hogy kár rájuk egy fillért is fordítani, nem kell az integrációra költeni, csak megvonni, büntetni, eltüntetni őket. Persze ehhez az ideológiához megfelelő módszerek kidolgozásával. Mint azt egyszer a történelemben már megtapasztalhattuk.

A másik, aki szerint ők teljesen rendben vannak. Csak a többi az elutasító, ahelyett, hogy elfogadná őket olyannak, amilyenek. Nem akarják befogadni őket, bármit tesznek. Mert rasszisták.

Nem jól van így. Mert mindkettőből hiányzik a toleráns magatartás. Sztereotípiák bőven termelődnek mindkét oldalon. Az egyiken a lealacsonyítás felé, a másikon az áldozatképzés felé. De ki fogja meggyőzően közelíteni az álláspontokat egymáshoz? Kik vállalják a gyakorlatban azt a munkát, amiben mindkét fél nevelődhet?

Mostanában több roma értelmiségivel is találkozhattam. Egyikük panaszosan mondta, hogy egyetemet végzett, mégis munkanélküli. És a barátai is azok. Mert nem kapnak a végzettségüknek megfelelő munkát. Mert mindenütt elutasítják őket. És a többi minek tanuljon? Így se, úgy se fog tudni elhelyezkedni. Szerinte még a 16 éves tankötelezettség is sok. Úgysincs értelme az iskolának, ha utána nem kap munkát.

Próbálom győzködni. Aztán mondja, mehetne, vidékre, cigány iskolába angolt tanítani, de oda nem akar. Mert nem ezért tanult.

A másik még fiatalabb. Ő is tele van történetekkel, amiben ő a vesztes, mindig, mindenhol, mert nem veszik fel, az állásinterjún rögtön leveszik, hogy cigány, van, aki meg is mondja, hogy ezért nem veszi fel, van, aki válaszra sem méltatja. És nem tudja azt mondani a falubelijeinek, akik ki akarnak emelkedni, hogy menjenek, tanuljanak, mert lám, itt van ő is, és semmi lehetősége. Pedig szociális munkás.

Kérdezem, miért nem keres a szakterületének megfelelő állást? Most épp tudok egyet, egy kis faluban, ahol sok a cigány, és épp szociális munkást keresnek. Egy pályázati projektben. Biztosan örülnének, ha cigány lenne az illető. Hisz ezt tanulta, benne élt, tökéletes lenne….

Rázza a fejét: nem, vissza, vidékre nem akar menni. Nem azért küszködött, nem azért tanult. Ha ő visszamegy, többet nem tud kiemelkedni. Az fel sem merül benne, hogy ő ott, a többieken mennyit emelhetne.

Tulajdonképpen megértem őket. Az ő egyéni szempontjukból teljesen igazuk van. Meglépték azt az óriási távolságot, ami a szegregátumokban, a vidéki nyomorban, tanulatlanságban élő családjuk élete, és a fővárosi értelmiségi lét között van. Ide húznak, ezt akarják, és nem azt. Örülnek, hogy abból kiléphettek. És jogosan elvárják, hogy ez befogadja őket. Nem cigányként, hanem értelmiségiként. Hátra nem akarnak nézni. Előre meg nincs kire.

És élnek azzal a furcsa kettős identitással, amiből éppúgy hiányzik az elfogadás, mint azokból, akiknek ugyanezt a szemére vetik.

Én is próbáltam olyanokkal dolgozni itt közülük, akik tanultak. Nem ment. Nem miattam. Ők nem akarták ezt csinálni, amit én.Tudom, vannak sokan, akik visszamennek, segítenek. Még többen, akik már messziről nézve, de ugyanezt teszik.
De lehetnének többen. Mert többen tanulták már eddig is azt, hogyan lehetne
segíteni az integrációban, oktatásban, kórházban, hivatalban, szociális intézményekben. Csak nem a fővárosban. Hanem vidéken, a szegregátumokban.

Az integráció az egyetlen út a megoldásra. De ezért mindannyiunknak meg kell dolgozni. Szükségünk lenne rájuk, a tanult cigányokra, akiknek már sikerült, hogy segítsenek nekünk az esélyteremtésben. Ott, a terepen.