Vannak gyerekek, akik hisznek benne. Velük élvezet erről beszélni… És vannak, akik nem.Akik nem hisznek a mesékben.

Szeretem, ha egy gyerek hiszi az effélét. Mert jó ilyenekben hinni. Mikulás… Jézuska…manók…tündérek…csupa olyan dolog, ami segít a gyerekeknek belül jól élni…. jókat megélni. A világ realitásai mellett jó egy olyan közegben átélni, kitalálni dolgokat, ami örömet okoz, izgalmat, boldogságot. Mert jó azt gondolni, hogy az igazság mindig győz, a rossz elnyeri büntetését, és ha harc árán is, de végül minden jóra fordul.

Ilyentájt mindig felmerül bennük: van e igazából Mikulás? Két pártra oszlanak a csoportomban. Egy olyan csoportban, ahová nem szegény gyerekek járnak. Van, aki szerint van, van, aki szerint hülyeség. Mosolyogva hallgatom az érveiket, majd amikor már majdnem győz az ellenpárt, bedobok valamit. Most pl. felhívtam a lányom, aki nemrég járt Finnországban, az igazi Mikulásnál, kihangosítottam, és megkértem, meséljen arról, mit látott ott, milyen volt a szakálla, a háza…. szájtátva hallgatják a kicsik…

És az ellenzők meginognak: lehet, mégis igaz, nem, most már biztos, hogy nem Keresztapu volt, mondja mellettem elmélázva egy fiúcska, és látom a szemükben azt a boldog bizakodást, amit csak egy gyerek szemében lehet látni.

Persze csak ott lehet ilyet játszani, ahol a családdal lehet várni a Mikulást. Ahol eljön reggelre, ahol kerül a kiscsizmába valami, már ahol van csizmácska.

Van, ahol ez nem téma. Őket nem lehet átejteni semmi ilyesmivel, pedig egykorúak az előzőekkel. Ők pontosan mondják, még a három éves is, hogy ki volt az óvodában, vagy az iskolában a Mikulás. Mert nekik csak ott van. Otthon ez nem téma. Otthon nem játssza el senki, hogy lehet, van igazi Mikulás, aki a jó gyereknek csomagot, a rossznak virgácsot hoz. Nem tartja napokig izgalomban a gyerekeket senki és semmi…nem is értik, miről beszélnek a többiek a suliban.

Nekik csak az marad, hogy aki nem tudta beadni a pénzt csomagra, az nem kap. Persze, elkántálják ők is a „Hull a pelyhes fehér hó”-t, kórusban elgajdolják a Télapóváró versikét, ugyanúgy, mint a csipp-csipp csókát, mert a tartalma nekik ugyanannyi. Ritmikus versike. Játék.

De nincs benne mese, izgatott várakozás, fantáziálás, csodavárás. Mert náluk erre sem lehetőség, sem családi gyakorlat nincs. A pénztelenségben és a kényszerűségben egyszerűen  semminek, hülyeségnek tekintett dologgá válik.

Próbálunk mindig mikuláscsomagokat szerezni. Azoknak, akik nem hisznek. Vannak támogatóink, akik hihetetlen energiával gyűjtenek nekünk, nekik, mert akarják, hogy úgy éljék meg ezt a mesét, mint más, akiknek több, jobb adatott.

Nézem a szemüket, ahogy megkapják. Örülnek, izgulnak, persze. De nem úgy. Ez nekik csak egy piros zacskós édességcsomag. Amit nagyon jó kapni. Mert finom. Az áttetsző zacskón át nézegetik a tartalmát. Forgatják. Nincs bennük mese. Izgalom. Fantáziálás. Nem is nézik a Mikulást. Nem ő a fontos. Nem a misztikus figura, nem a megelevenedett mese.

Aztán egy kicsi odajön. – A testvérem beteg, anyu nem tudta hozni. Tetszik neki is adni egyet?

Ennyi. Hát persze, hogy adunk. Hogy azt az egy zacskót ne kelljen megosztani senkivel. Hogy az egész neki maradhasson.

Itt tartunk most. Szeretném, ha hinnék is. Ha ők is hinnék. De náluk a világ, a maga racionális valóságában hamarabb megjelenik. Tényszerűen. Csupaszon. Úgy, ahogy van.