Erre már végképp nem elég a havi jövedelem. Hogy a gyógyszereket kiválthassák. Pedig e nélkül nagyobb baj lehet. Megoldás azonban nincs.

Persze, éljen egészségesen. És ossza be a pénzt. Jelenleg egyik sem megy.

Hála a támogatóinknak, a gyerekek gyógyszereit általában ki tudjuk váltani. Azóta, mióta erre képesek vagyunk, sokkal kevesebb gyerek szorul a támogatott családokból kórházi kezelésre. Egy időben megkapott antibiotikum elébe megy sok mindennek. Arról meg aztán nem is beszélek, hogy ez mennyivel olcsóbb, mint a hiányában bekövetkező kórházi bent tartózkodás.

Minden tevékenységünkben a gyerekeket helyezzük előtérbe, mert hisszük, rajtuk keresztül változik majd sok minden, lesz más a jövő. De közben nem lehet kikerülni a felnőtteket sem.

Azt már mindenki tudja a családokban, csak a gyerekek gyógyszereiben tudunk indokolt esetben segíteni. A felnőttekében nem. Ez lenne a szabályunk, amihez próbáljuk tartani magunkat. Persze nem lehet.

Százszor fogadtam már meg, hogy pl. az asszonynak nem segítek. Mert nem tartja a szavát. Mert ezerszer beszéltük meg már, hogyan kellene, hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy legyen ruha, ennivaló, tele gázpalack, fa. Amikor nincs semmi, akkor mindent megfogad. És tartja is a szavát.

Aztán a családikor elszabadul a pokol. A kevés pénz a sok nélkülözés után meggondolatlanná teszi, akkor telik az olcsó italra, és nem számít az adott szó, a gyerekek, a család, semmi. Pár nap, és odavan minden. Mikorra legalább a házba visszarendeződnek, már nincs egy fillér sem. Pedig az asszonynak kellene, gyógyszerre is. E nélkül fullad. Kell neki az asztma-pipa.

Napokig hörög. Jogosult ugyan közgyógyellátásra, de az sosem elég. Kell még mellé más is, agyvérzése is volt, elfogy a keret hamar. Most meg sem hosszabbíttatta. Mert mikor menni kellett volna, épp nemvolt rosszul. És ebbe a faluba is csak hetente jön az orvos.

Fuldoklik hát, rémes hallgatni a levegővételét, nézni az oxigénhiánytól szenvedő arcát, ez nem színjáték, szenved, nagyon.  Már nem mer lefeküdni,
sír, könyörög, hogy csak most az egyszer segítsünk. Mert nélkülünk megfullad.
Legutóbb egy hétig vártam. Tényleg majdnem megfulladt. Kiváltottuk hát a pipát. Mert még négy kicsi otthon van, vele.

Nem tudom, mi lenne, ha nem segítenénk rajta. Nem merek odáig elmenni, hogy megtudjam.

A másik öregasszonynál sem. (Bár ez itt relatív. Sokukról kiderül, fiatalabbak, mint én, csak az arcuk, testük olyan, mintha tíz-húsz évvel idősebbek lennének.) Analfabéta, korábban gyakran ivott is. Nem az együttműködéséről jegyeztük meg, hanem az ordibálásairól.

Aztán kórházba került. Utána megcsendesedett. A kórház tetemes mennyiségű tabletta szedését írta elő. Azóta mi váltjuk ki a gyógyszerét. Mert a nagycsaládban, ahol él, a fián és a menyén kívül még hat gyerek van, nem telik rá. Másra sem.

Három hónapja kérdeztünk rá először esetében a közgyógyra. Hogy nem jogosult e rá. Azóta húzódik. Próbáljuk mindig kinyomozni, kinél maradt el a szál, ami újra és újra eltűnik az ellátórendszer útvesztőjében. Persze, a család is mehetne utána. De nem megy. Nem is értik, nem is tudják, mit kellene tenni, és miért. Fél-információkat fognak fel az utasításokból, a mama meg semmit.

Mi meg nézzük, ahogy gyógyszer nélkül rosszul van. Kell az Andaxin, a nélkül kezelhetetlen, de a szívgyógyszer, a vérnyomáscsökkentő, és a többi is. Többször leegyeztettük a háziorvossal, hátha csökkenthetnénk a költségeken. Aki érzékelhetően egyre türelmetlenebb. Nem a megoldatlanság miatt. Hanem az érdeklődés, egyeztetés feltartja. Dolga van. És ez nem az ő dolga.

Ne segítsünk? Hagyjuk, ne törődjünk velük? Messziről könnyű kimondani. Esetükben még okot is találhatunk rá, ami a lelkiismeretünket megnyugtatja, miért ne.

De ők is emberek. Még, ha rossz döntéseket is hoztak.

A börtönökben is megkapják a gyógyszereket a rabok, akik betegek. Akik szintén rossz döntéseket hoztak. Még lehet, rosszabbakat is, mint ez a két asszony, itt. De a börtönlakók ebből a szempontból szerencsésebbek.

Mert emezeknek a helyzete, ellátása megoldatlan. És nincsenek egyedül.