Zömében már az óvodában látszik a lemaradás. Talán már magzati korban történik valami, amire aztán majd rárakódik sok minden a nyomorúságból, a sajátosan átörökített szokásokból.

Aztán hiába az óvoda erőfeszítése, iskoláskorra már akkora a lemaradás, hogy az szinte behozhatatlan lesz. És a szakadék gyerek és gyerek között csak növekszik, nyolcadikig. A szakiskolában már nincs különbség. Mármint közöttük. Mert oda mennek mind, akiknek a továbbtanulás csak a tankötelezettség miatt fontos.

Nemrég volt egy fórumunk. A falu CKÖ képviselői is ott voltak. Egyikük nehezményezte, hogy az óvoda a faluban nem végzi jól a dolgát. Mert az iskolában mindig azt hallják, már elsőben, hogy az ő gyerekeik sokkal gyengébbek. Szerinte mégiscsak borzasztó, hogy a gyerekek még a színeket sem tudják megnevezni, és nem tudják a szüleik nevét, a személyes adataikat.

Az óvoda képviselői rögtön visszakérdeztek: és mit tanít meg a gyerekének a szülő? Mit hoz otthonról a gyerek? Parázs vita alakult ki. Pattogott a felelősség kérdése, mint a labda.

A kérdés azt hiszem, az esetünkben nem egyszerű. Mert persze igaza van az óvodának, hiszen a szülői háztól hozni kellene valamit a gyerekeknek, szokásokat, alapvető ismereteket. Az óvodának ezt kellene kiegészítenie.

De ezek a gyerekek nem nagyon hoznak. Legalábbis nem olyanokat, mint amit elvárnak. Az óvoda tehát  megpróbálja pótolni mindazt, amit a család elmulaszt. De nem tudja. A legjobb felszereltséggel, a legtöbb fejlesztési lehetőséggel sem tudná. Pláne nem ott, ahol az idén már csak másfél óvónői státusz van a 16 gyerekre. Akik mind hátrányos helyzetűek.

Mert a lemaradásuk tényleg lényegesen nagyobb, mint máshol, pl. a városi óvodákban. Figyelemkoncentrációban, memóriában, néha még mozgásban is. Finom-motorikában biztosan. Kevesebb a szókincsük, durvább a kommunikációjuk. Kevesebb az ismeretük. Van persze, akiknél az óvodai évek látványos változás hoznak. De sokuknál nem. A hátrány már nagyon korán beáll. És a rendszer csak mélyíti azt tovább, tehetetlenül.

A tanulatlan szülő pedig elvár. Elvárja, hogy az övé is annyit tudjon, mint  a másé. Mint az, akivel otthon mondókázik, játszik, rajzol, bábozik, mesél a szülő, akit tudatosan fejlesztenek otthon is, készítve az óvodára, iskolára, az életre. Akiknek otthon készségfejlesztő játékai vannak. Akikkel társasjátékoznak. Akik fontosnak tartják, hogy tudja a gyerek az adatait. És tudja megnevezni a színeket.

Nekik azonban szülőként eszükbe sem jut, hogy ők is tehetnének érte. De honnan is jutna? Nekik se mondókázott senki, ők is a nagycsaládok hangzavarában szocializálódtak, ők is játék nélkül nőttek fel, nekik se mesélt, velük se társasjátékozott soha senki. Érzik, látják, hogy nem jó így, hiszen az ő gyerekikre csak a panasz jön. Akarják hát, hogy tudjon. Tanítsa hát meg az óvoda, az iskola. Mert azt hiszik, a másé ott fejlődik jobbá, mint az övék.

Megy hát a felelősség hárítása. Amiben nincs megoldáskeresés. És nem fog megoldást adni a kötelező beóvodáztatás sem, itt viszik a kicsiket már két és fél éves kortól…. Nem ezzel van a baj.

A megoldás szerintem nem ebben lesz. Hanem abban, ha felismerhetővé válik végre mindenkinek, főleg a döntéshozóknak, hogy ide, erre a területre nem kevesebb, hanem több szakember, több pénz kell.  Hogy másféle kapcsolat kell az óvoda és a szülők között, amiben a szülőknek is megtanulható az, amit adnia kellene otthon a gyerekének. Másféle munkaformák és módszerek, másféle bizalom. Mert ezekben a családokban az érzelmi biztonságot, a szeretetet megkapják a kicsik. És tudást is kapnak, de másféle tudást, nem azt, amit az iskola majd elvár.  És nem is azt, amit a többségi társadalom megkövetel majd tőlük.

Igen, nagyon fontos, hogy korán kezdjük velük. De azt hiszem, már az elején elcsúszik a dolog. Már itt elveszítünk valamit. Már itt nem tudjuk megérteni egymást.

Hiszen elvár a rendszer is, és elvár a család is. Mindenki a másiktól várja a megoldást. És ebben az egymásra mutogatásban elsikkad, lecsúszik, ott marad a legfontosabb: a gyerek.