A közoktatási törvénytervezetben sok, számomra nehezen értelmezhető dolog van. És nem látok benne garanciákat arra vonatkozóan sem, megmaradhatunk e hosszabb távon ebben az új rendszerben.

Próbáljuk persze túlélni. Bízva, hogy lesz jobb is. Csak addig ki kell bírni. Kivéve, ha addigra a lehetősége is megszűnik az efféle iskolának, mint a mienk.

Mondhatnám, pontosítva, hogy nem látom a lehetőségeinket az egész napos iskolában, az iskolák államosításában, a finanszírozásban.

Bár mi mindig is kilógtunk. Mert az nem normális, hogy egy művészeti iskola hátránykompenzáló iskola legyen. Még az esélyegyenlőségi pályázatok is így kezdődnek: esélyegyenlőségi szempontból közoktatási intézménynek minősül…és egy felsorolás. Amiben nincs benne a művészeti iskolák típusa. Mert az, ebben a vonatkozásban, legalábbis a jogalkotók szerint, nem értelmezhető.

Pedig vagyunk, létezünk, és még azt is hiszem, eredményesen hátránykompenzálunk.

És most nem az a lényeg, hogy évente 500 díj…nemzetközi sikerek sora…díjak a világ minden részéről…..sokkal fontosabb, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek is örömmel alkotnak velünk. Fontosabb, hogy javul a feladattudatuk, fejlődik a kézmozgásuk, megtanulnak tervezni és kivitelezni, hogy tanulnak a rajz segítségével. Mert lerajzolni csak azt lehet, amit ismerünk. Napról napra érezzük, hogy kitartóbbak lesznek, fejlődik a figyelemkoncentrációjuk. Megtapasztaljuk, hogy az a csoda, ami a kezük alól kikerül, gyógyító írt jelent mindazért, amit eddig sorsuk miatt elszenvedtek az élettől.

A minap az egyik fiú, akivel különösen sok a gond, egy, körülötte egyébként mindig kialakuló konfliktust szeretett volna lezárni a maga megszokott módján, de nem tette. Keskenyre szoruló szájjal mondta a másiknak: az a szerencséd, hogy rajzon vagyunk…..Meghallottam, és visszakérdeztem. Miért? – Mert itt nem verekszünk – mondta. – És nem is beszélünk csúnyán.

Tudom, hazafele mégis megbúbolta a másikat. De ott, a rajz közben ezt szerinte nem lehetett. És talán eljutunk majd oda, hogy kint sem lehet. Ott sem, ahol már nem látom. Mert nem nekem kell nem verekedni. Hanem neki, magának.

Tud valamit a művészet. Azt, amit más nem. Emberré tud tenni. Mert a szép, a jó, az alkotásban feloldott probléma, az abban megélt öröm sokkal erősebben hat, fejleszt bármi másnál. Látom ezt az asszonyokon is. Az anyákon. Ahogy örülnek a kezük alól kikerülő szépnek. Ahogy megjelenik a mosoly azokon az arcokon is. És ez másfajta mosoly, mint amit eddig láttam. Más, szebbé teszi őket a nyomorúságban, a korai megöregedésben.

Kaptam egy levelet. Az interneten, talán egy teleházban íródott. Tudom, ha elolvassák, sokan nem hiszik el, hogy nem én írtam. Mégis közreadom, úgy, ahogy kaptam. Olyan helyesírással, ahogy íródott.

Mert így még inkább mutatja, hogy vannak dolgok, amelyek a tanulatlanságban is értelmezhetőek lesznek, sőt természetesek, logikusak. Csak a települést és a vezetéknevüket pontoztam ki.

Szeretném ezt az orra alá dugni a törvényhozóknak. Akik most azon gondolkodnak, miféle, az ő tapasztalataiknak, életüknek, elvárásaiknak megfelelő, számukra logikusnak tűnő közoktatási törvényt fogadjanak el. Amibe nem valószínű, hogy mi, az Igazgyönggyel beférünk. Mert a mi tevékenységünk nem épülhet ebbe bele. Az ő szempontjaik szerint nem. De vannak mások is. Akik szerint meg igen. De ez nem emelődik a döntéshozók figyelmébe.

Íme a levél:

„Kedves Nóra néni eszutonis köszönetet szeretnék mondani hogyasz
én2 kislányomatis segitik ésfelkarolták asz Igaszgyögyalapitvány rajszosaiés soksegicségetkapnakhogy neveszenekel és nemcsak a zügyeségükel hanem a kislelkükel problémájukal is törödnek Tüdom mertalig várják hgy rajsz legyen és találkoszanak a tanitojukal ojankorminig jokedvel térnek hasza. Kéremaszurat hogyminden egyes segitöt akiszegény ésrászorult gyermekeken segit éstámogat 100 000-szerálgyameg. Maradoktiszteletel ……..bol ……. Fiderika es ……..rokxána édesanyukája.”