Próbálunk kapocs lenni. Elébe menni a történéseknek. Tisztázni a részleteket. Lecsillapítani az indulatokat.

Már sok családnál működik, hogy előbb nekünk szólnak. Korábban rohantak fel az iskolába, veszekedve, fenyegetőzve. Sokan persze ma is ezt az utat választják. De már nem mindenki.

Sok eset van ugyanis, ami nem úgy történik, ahogy a gyerek otthon elmondja. Mert nem verte meg pl. senki, csak két fiú, egy kakaskodó játékban nem vette észre a vézna kislányt mögöttük, és a falnak lökték. De nem szándékosan. Az ilyen eset simán megbeszélhető, a részletek ismeretében már világos, hogy nem volt szándékosság, elsimul a baj.

Más a helyzet, amikor szándékosan bántják egymást. Leginkább otthoni konfliktusokat visznek be a szünetek közötti játékba, vannak örökké ellenségeskedő családok, akiknél a gyerek is abba nő bele, hogy keresse a lehetőséget a másik megsértésre, okot adjon a verekedésre, amit aztán úgy forgat, hogy a másik kezdte. Mert az ütött először.

Most az egyik kis ösztöndíjasunkkal is gond volt. Nem a tanulmányi eredménnyel, hanem a verekedéssel, a fékezhetetlenséggel.  A tanító nénivel
beszéltem először. Aztán a szülővel.

Az anyja egyedül neveli. Dolgos asszony, a férje előbb elhagyta őket, aztán meghalt. Kicsit könnyebb lett az árvaságival, amit a két gyerek után kap. Ritkán kér, tudja, másoknak még nehezebb. A ház még őrzi a nyomát annak, hogy valamikor több pénz volt, a betont a konyhában csempe fedi, és bútor is van. De lassan romlik minden, az elszegényedés minden látogatásnál érezhető.

Az asszony tisztaságot tart. És megfogja a munkát. Ha kell hagymát szed, ha kell, kukoricát címerez. A nagylánnyal nehezen bír. A fiúval még csak-csak. Aki okos, ügyes, mindannyiunk kedvence. De néha öntörvényű, agresszív.

Sorolom az iskola jelzéseit. Bólogat. Tudja, minden nap megszidja a fiát. Minden nap megígéri neki, hogy más lesz. Tegnap is meghallgatta a szidást, majd félrement. Az anyja utána lopakodott. Sírt. A ház mögött. Mert az anyja előtt nem akar. Tíz évesen már nem. Hisz ő a férfi a házban. De bántja, nagyon. Tudom én is, hogy akar jó lenni. Emlékszem a múlt órára, amikor szándékosan cukkolta a többi. Láttam, ahogy szinte megfeszül, hogy ne szóljon vissza. És ne ugorjon neki a másiknak. Láttam a szemén, az összeszorított ajkain. Megállta. Miattam. Próbálom mondani az anyjának, hogyha nálunk képes megállni a verekedést, a művészetiben, akkor a napköziben is uralkodnia kellene magán. Mert így nem fog menni az ösztöndíj. Mert ő példa, kiválasztott, és ugye az érthető, hogy aki minden nap balhézik valakivel, az nem lehet példa.

Persze, megérti. Holnap bemegy a suliba, mondja. És ha máshogy nem megy, kiveszi a napköziből. Mert mindig ott történik valami. Óvom ettől. Nem ez a megoldás. Nem a körülményeket kell úgy alakítani, hogy ne lehessen baj, hanem neki kell önfegyelmet tanulnia. Elfogadja. Most egy hónap haladékot kaptak.

Persze a dolog ennél bonyolultabb. Mostanában sok a verekedés, konfliktus. Sokat beszélünk ezekről a családokkal. De néha nehéz. Mert ezeken a konfliktustisztázó beszélgetéseken más is megfogalmazódik. Az iskola, a tanárok hangneme, viszonyulása, példaadása. És nehéz akkor érvelnem, ha ezzel van a gond.

Mint a múltkor is. Mert a kis kupaktanácsban, az egyik utcán, egy asszony visszakérdezett: azt mondja meg nekem, hogy magukkal miért nem beszélnek csúnyán a gyerekeim? Maguknak miért nem szólnak vissza? Pedig maguk is tanárok….Tudja miért nem? Mert maguk értenek a nyelvükön. Mert maguk nem kiabálnak velük. És magukkal szeretnek lenni. Mert maguk kijönnek ide is. Maguk megértik őket. Miért nem mondja meg az általános iskolában, azoknak a
tanároknak, hogy kell beszélni velük? Tudom én, az enyém is olyan, ha kiabálnak vele, nem tűri. Itthon se. Én se. De magával mégse kiabálok. Így van? Na, erre mondjon valamit!

Kellene. De erre nem tudok.