Hirtelen jött a hideg. Már előre éreztem, hogy bajok lesznek. Sok családban nincs kályha. És nem készültek fel még a télre.

Mindig ez a legrosszabb időszak. Mikor fűteni kell. Most meg még nehezebb lesz mindenkinek. Csak remélni tudom, hogy nem lesz tragédia ezen a télen.

Ahogy az utcába befordultam, nem a nyáron megszokott kép fogadott. Az utca néptelen. Sehol egy szaladgáló gyerek, kutya, senki sem biciklizik. Pedig az mindig jó móka. Sokan futnak a biciklit próbálgató után. Persze jó időben. Nem ilyenkor.

Csak egy-két háznál füstöl a kémény. Aztán fejecskék jelennek meg a függöny nélküli ablakokban. Némelyiken a kitört rés kabáttal, vagy más ronggyal betömve. Pár perc, és a házakból előjönnek a gyerekek. Kabát, pulcsi még akad rajtuk, de többségük mezítláb, vagy maximum papucsban.

Bemegyek az első házba. Hideg van. A szoba közepén padlószőnyeg darabja, odébb kilátszik az ütött-kopott beton. Kályha sehol. Csak a kályhacső helye feketéllik a falon. Hat gyerek van. A legkisebb még szopik. – Még most hívnak majd be közmunkára. – mondja a férfi. – De abból soká lesz még pénz. Nem adják ki előre. Meg kályha sincs. Már végigkérdeztem a falut. Ami a mienk volt, a költözéskor szétesett. Emlékszik ugye? Olyan csempés-féle volt. Ahogy megfogtuk, darabokra esett.

Emlékszem, persze. Már tavaly sem volt valami bizalomgerjesztő. Az eleje még csak-csak, de a hátulját már elette a tűz, a rozsda, az idő. Nézem, min főzhet. Villanyrezsó van. Ételt nem látok. De legalább vizet tudnak melegíteni.

A másik asszony nem ilyen szerencsés. Kályha itt sincs, villany sem, és a főzést sem tudja megoldani. A jobb napokat megélt gáztűzhely már érezhetően engedte a gázt. Nem lehetett használni. A hideg, sötét házban minden gyerek megfázva. Van, amelyikük lázas is. Még szerencse, hogy holnap jön az orvos a faluba. Még szerencse, hogy tudunk segíteni a gyógyszerkiváltásnál. Az asszony hirtelen felugrik. Három házzal odébb szalad. Ott főz. Mert azoknak most van gázpalackja. És megengedték neki.

Mosdatás? Az most nem fog menni. Hideg is van, sötét is, és vizet sincs hol melegíteni. – Mit csináljak? –kérdezi tőlem. – Kamatra vettem fel pénzt, majdnem mind oda kellett adnom, nem maradt semmire. 

Megyek sorban, tovább. Egyre jobban félek ettől a téltől. A pénz kevesebb, fa most sem lesz. A brikett készítéssel még csak a technológiáig jutottunk. Már nem volt elég meleg a szárításhoz.  Jövőre segíthet majd csak. De addig ezt a telet túl kellene élni valahogy.

Most azon töröm a fejem, hogy valami kályhaféléket kellene építeni, kéménytéglából. Valami megoldást kellene találnunk.

Mennem kell vissza, nem jutok el mindenhova. Megkérem az egyik asszonyt, számolja össze, hol nincs kályha a faluban. Még nem érkezek haza, már jön a visszahívós. –Azt mondják, maga kályhákat fog adni, de csak egy pár családnak. Azt mondják, csak egy-két családnak… – mondja izgatottan egy asszony. Szavába vágok, hogy elébe menjek mindennek. – Csak megkértem valakit, hogy számolja össze, hol nincs kályha. Fogalmam sincs még, mit kezdek az információval. Gondolkodom, nem tudnánk e kitalálni valamit. – mondom neki.

Besötétedett. Ahol van villany, már a tv is bekapcsolva. Ülnek, a hideg házakban. És ahol tudják, ott nézik a Valóvilágot. Ahogy a szereplők pezsgővel a kezükben jakuzziban ülve múlatják az időt.