Örökös kérdés. Ki kap, és ki nem. Miért jár az egyiknek, és nem a másiknak? Mindenkinek a maga baja a legnagyobb.

Furcsa. A régiek már nem próbálkoznak ilyesmivel. De az újak között még mindig van, aki nem érti meg a mi döntéseink alapját.

Mondjuk nehéz is megérteni. Az ő szempontjukból. Mert első ránézésre tűnhet úgy, hogy mi annak adunk, aki nem tesz semmit a gyerekeiért. Aki még nem is öltözteti őket normálisan, nem járatja tisztán. Más is nehezen él, de ügyel erre. Van, aki kiabál: „ha én is retkes lennék, nekem is adna?”

 Nehezen értik meg, hogy azokon kell elsősorban segítenünk, akik már erre sem adnak. Akikben már erre sincs meg az igény. Akik már ezt is feladták.

Van persze, aki nagyon is számon tartja a szempontokat. A 10 éves kislány (nem cigány) a suliban a telefonszámom kéri a kolléganőmtől. Mert az anyukája beszélni akar velem. Meg akarja kérdezni tőlem, miért nem kaptak most élelmiszercsomagot, mikor tudják, hogy hordtunk. Ők „három hások”, mondja szakértő komolysággal (halmozottan hátrányos helyzetűek), és nem kaptak, a másik meg igen, pedig ők csak „két hások”, mutat a mellette álló kis szeplősre. Persze van ok, amiért ők nem kaptak. Mert nekik telt a nyáron egy görögországi nyaralásra. A másik családnak meg semmire. De talán azt hiszi a szülő, a gyerek ezt nem mondja el. Vagy nem tudjuk meg másoktól.

 Más fenyegetőzik. Hogy hívja az RTL-t. Mert mi a fuxos, Audis bűnözőket támogatjuk. Őket meg nem. Hiába mondjuk, hogy mondja meg, ki az. Mert mi mindig meggyőződünk a rászorultságról, és soha nem támogatunk olyat, akinek Audija van. Nem mondja. Csak kiabál. Pedig ő sem a rászorultsági lista elején van nálunk….

 Egy másikkal épp az este cseteltem kicsit. Nem vagyok egy nagy facebookos, de néha ránézek, nem írt e ott valaki. Rögtön feljön a kis ablak. Panaszkodik nekem, hogy írt a máltainak, de nem is válaszoltak. És kérdezi, szerintem miért nem. Érdeklődöm, mit írt. – Hát tartós élelmiszert kértem. – hangzik a válasz.

 Írom, talán azért nem, mert nekik sincs túl sok. Vagy azért, mert tudják ott is, mi itt dolgozunk, ezekben a falvakban, és megtaláljuk az igazán rászorulókat. Esetleg gondolkodott e már azon, hogy azért nem válaszoltak, mert nehéz elhinni az éhezést arról, akinek számítógépe és internet előfizetése van. Nem adja túl jól ki magát. Nem túl hiteles a kérés. Mert másnak nincs számítógépe. Sokaknak áram sincs a lakásban.  Úgy élnek. – Ebben lehet valami…- írja. Mert nekik tényleg van mit enni. Igaz, meg is fogják a munka végét. – Akkor meg nem kell úgy beállítani, mintha az éhenhalás szélén állnának. – javaslom neki.

 Sokszor egyeztetünk. Az ország különböző pontjain dolgozók. Mert jelentkeznek hol itt, hol ott, a notórius kérők, siránkozók, a helyzetüket drámaibban beállítók. Ők a pozitív diszkrimináció kihasználói. A bepróbálkozók.

 Jelzünk egymásnak, megerősítésként. Nem mintha nem tudnánk pontosan, mi a helyzet. Mert az ilyenek sosem abból a rétegből kerülnek ki, akik a legszegényebbek. Elkövetnek mindent, hogy kihasználják a helyzetüket. Ők azok, akik bejönnek busszal a ruhákért, könyörögve, hogy adjunk, majd hazaviszik, és lelkesen árulják a többi nyomorultnak.

Az újaknál még egyszer-egyszer előfordul, hogy mi is beugrunk. De szerencsére a „jelzőrendszer” gyorsan reagál. Pár óra, és tudjuk, ki tette pénzzé amit kért, és kapott. Azt is, mennyiért kelt el. Aztán kivárjuk, amíg legközelebb kér. És szembesítjük a dologgal.

 Utálom az ilyen helyzeteket. Én szégyellem magam helyettük is. De ez is van. És kevesen mondják azt közülük, mint a csetelő anyuka:

– Most is tanultam valamit.