Már évek óta ismerem őket. A különleges szépségű kislányt tanítottam, így jutottam el hozzájuk.

 Az első találkozás a szülőkkel egy kirándulás kapcsán volt. Aki velük foglakozik, tudja, náluk nem elég üzenni, hogy másnap kirándulni megyünk, vagy papírra, esetleg az üzenő füzetbe beírni az indulás-érkezés időpontját. Náluk el kell menni, megismerkedni, beszélgetni, bizalmat kialakítani, hogy végre elhangozzék a mondat: „hát jó…magával elengedem….”

Itt sem ment egyből. Emlékszem, otthon voltak mindannyian, a két lányka, a két kisebb fiú, az aprócska, akkor pár hónapos kislány, és a szülők is. Az asszony különleges,  finom vonásait örökölték a gyermekei is, mind az ötre jó ránézni, szép, szabályos arcok, különleges vágású, fekete szemek. Amikor beszélgetni kezdtünk, többnyire a férfi beszélt.

Elmondta, hogy mindketten állami gondozottak voltak, ő is, meg az asszony is. És ezelőtt nem itt laktak, hanem odébb a településen, arrafelé, ahol sok a cigány. A falu széle fele. De el akartak onnan jönni. Mert ők másnak érzik magukat. Nem akarja, hogy a gyerekeik azt lássák.

Ő azt gondolja, különb. Ő rendes házat akart, rendes beszédet otthon, és az utcában is. Így is félti a gyerekeit, minden nap értük mennek a suliba, nem engedik egyedül kódorogni őket az utcán. Szóval, értem, ugye? Ők nem olyanok, mint azok.

Visszakérdeztem: nem cigányok? – De igen – mondta. – Csak nem mindegy, milyen cigány az ember. Ő másmilyen, mint a többi. Mert ő tudja, mit akar. Rendes családot, normális házat, kertet, és munkát.

A házuk is ezt tükrözte. Nem túl sok berendezési tárggyal, de rendezett, tiszta volt. A többinek az ismeretében még azt is mondhatnám, szép. A férfi akkor még dolgozott. Ha nem is sok pénz jött be egy hónapban, de éppen megéltek. Jól jött persze minden, amivel őket is segítettük, ruhák, iskolaszer, élelem. De nem kértek gyakran. És mindig telefonáltak nekem, ha nem én, hanem a kollégáim vitték ki a holmit, megköszönve, amit kaptak. Aztán nekik is egyre nehezebb lett. De küzdöttek, tovább.

Az asszonynak nem volt meg a nyolc osztálya. Tavaly elvégezte. Öt gyerek után, de nekifogott. Ettől ugyan nem lett jobb helyzetben a munkaerőpiacon, pláne, hogy munka nincs errefelé, de legalább az önbecsülése javult. És hozott egy lehetőséget is a tanulás, takarítani jár.

Az egyik tanárnőnél takarít, aki adna neki ajánlólevelet is…. mert szereti, rendesen dolgozik nála. Kérdezi, nem tudok e mást, ahol takaríthatna. Próbáltam érdeklődni, de nem nagyon találok lehetőséget. Mindenkinek nehezebb, aki ezelőtt szánt is effélére, most megcsinálja maga.

A minap telefonált. Csak az én számomat tudja, a többi tanárét nem. Elnézést kér a zavarásért, de szeretné adni a kisebbik fiút. Átadja a telefont. A gyerek pironkodva mondja: – Meg tetszene mondani Csilla néninek, hogy ne haragudjon…Délután rendetlenkedtem. De nem teszem többé. Az anyja visszaveszi a telefont: – Tetszik tudni, így szoktuk. Itthon megbeszéljük, mi volt a suliban. És aki bajt csinált, annak ki kell javítania.

Tegnap újra jött, az óráim előtt. Hallotta, van ösztöndíj, cigánygyerekeknek. Akik jól tanulnak. Nála már nem mindegyik tanul jól, pedig kisebb korukban ügyesek voltak a lányok is, nem is érti…. de az egyik fiúcska igen eszes. Majdnem kitűnő. Dicsérik a tanárok is. Mit gondolok, nem lehetne pályáztatni? Nagyon jól jönne az a pénz is…alig tudnak megélni.

Sajnos, túl kicsi még a fiú. A most kiírt Macika-Útravaló ösztöndíjak 7-8.-os és középiskolás gyereknek szólnak. Mondja, hallotta, nekünk is van ösztöndíjunk. Igen, van, de egy másik faluban. Egyelőre nem győzünk többet.

Aztán elmegy. A fiú marad. Nézem, ahogy elmélyülten rajzol, kizárva maga körül mindent. Átélve a rajzot, belemerülve egy számára elérhetetlen világ ábrázolásába. Utazást rajzol, egy furcsa tájban, hajókkal, madarakkal.

Most még ügyes, ebben is. Vajon meddig tart ki? Biztos vagyok abban, hogy nem elég 7. osztálytól segíteni. Hamarabb kell elérni őket. Mert nem tudom, a nélkülözésben meddig lesz ereje jól tanulni…. mikor adja fel. Többre hivatott. De ő, innen, sosem fog eljutni a felsőoktatásba, még ha most azt is gondolják a döntéshozók, az, diákhitel bővítéssel elérhetővé válik a szegények számára is.

Mert lassan bedarálja őt is a nyomorúság. Ugyanúgy, mint a nővéreit.