Egy hét távollét után járom sorra a családokat az egyik faluban. Persze most is kevés az időm. Csak az egyik utcáig jutok.

Az utcára befordulva a jól ismert kép fogad. Az árokparton üldögélnek az asszonyok, a kisgyerekekkel. A nagyobbacskák oviban, iskolában vannak. A férfiak nagyobb része most dolgozik, újra van alkalmi munka a gázosoknál, árokásás. Messzire kell utazni. De legalább van valami.

Az első csoportosulásnál megállok a kocsival. Érdeklődöm, mi volt, míg nem voltam itthon. Meghallgatom az új híreket. Az asszonytól, akinek a fia most vonult börtönbe. Két évre. Én nem bánom. Rosszba visz másokat is, ha itthon van. Sokadjára van elzárva. És biztosan nem ez az utolsó. A másik hivatalos papírt mutat, 89 ezer forintos végrehajtással. Más invitál, nézzem meg, már lebetonozták azt a részt, a házban, ahol mindig felfúr a patkány. Még egy kevés OSB lap kellene, mert a padlás is leázik. Nézzük, hümmögünk…. gondolkodunk, hogy lenne jobb. Közben a kétéves az anyja ölébe kapaszkodik, annak blúza alá túr, majd a résen szopik kicsit. Csak éppen, megnyugtatásként.

A másik, valószínűtlenül sovány asszony aggódva mesél a lányáról, aki a másik megyében megszült. Szívesen elhozná tőle a kicsit, mert nincs jó sora ott, de meg kivár. Még elviselhető. Talán.

A fiatalasszony hallgatagon néz és vár. Tudom a baját. Mielőtt elmentem, tudtunk két házhoz vinni egy kis sódert, cementet. Akik a legrégebben kérték. A sofőr véletlenül elnézte a házat. Nem csoda, házszám sehol sincs. Igaz, kerítés se mindenhol. Szóval, a szomszédban borította le a kevéske sódert. Nagy veszekedés volt, mert persze ez nagy kincs, mindenkinek jól jön. Emezek is felhasználnák, ők is kérték már. Az szóba sem jöhet, hogy átadják egymásnak.

De most nincs forrás többre. Talán majd később. Egy másik asszony egy telefont hoz, nem jó, kérdezi, meg tudjuk e csinálni? Próbálgatjuk, nem megy. Ki tudja, honnan van?

Odébb még megnézem a két malackát. 8 ezer volt darabja, hitelbe. A kis összetákolt kalyibában nincs túl nagy hely. De valószínű nem is kell sokáig szorongniuk.

Megint odébb a villany nélküli háznál gondolkodunk kicsit. Egyszerűen nem tudunk elindulni, nincs tulajdonos, lakcímkártya, csak ez a ház, amiről nem tudni biztosan kié. Villany a szomszédból jött, onnan vágták le az órát, most mindkét ház sötét. Próbálták a generátort, de túl hangos, és sokat is fogyaszt. Most három házzal odábbról akarnak hozni,  kellene vagy 60 méter vezeték…. Közben még meg kell nézem a gáztűzhelyfélét. – Szivárog, mondja az asszony. Nem csodálom. Kész életveszély.

Aztán bemegyek egy házhoz. Már várnak, megbeszéltük. Varrásba, hímzésbe kezdünk, ez az első lépés, velük próbálom először. Testvérek. Kipakolom a hímzőfonalakat, és megmutatom a keresztszemes öltést. Egy sor után átadom. Az asszonynak remeg a keze. Próbálja. Nagyon akarja. Nem megy. Semmi gond. Visszabontjuk. Mutatom egyszerűbben. Így már lassan megindul a dolog. Fél óra, és mindhárman hímezünk. Örülnek. Én is.Közben beszélgetünk. Tervekről,
lehetőségekről, gyerekekről, az életről.

Mennem kell, délután órám lesz. – Milyen jó ez!- mondja egyikük. Az ember már attól jobban van, ha kibeszélheti egy kicsit magát. Ha elmondhatja, ami bántja. Ugye?

Igen, én is érzem ezt. A beszélgetés szükségességét. Csak úgy, hogy az ember ne akarjon semmit tőlük. Csak megérteni őket. 

De sokszor nehéz ez is. Mert mondani kellene valamit arra, amit hallunk. Mert nem hallgathatunk csak úgy. De mit mondjak az asszonynak, aki hazafelé küldött visszahívóst, és keseregve panaszolta, hogy a gyerekei összevesztek, mert a 10 éves lányka „nagyétkű” ahogy ő mondta, és képzeljem, abból a májkrémből, amit a múlt héten kaptak, egy egész dobozzal megevett? És nem adott a testvéreinek sem. Erre mit lehet mondani?

Az ember az ajkába harap. És hümmög. Mást nem tehet.