Valaki most azt mondta nekem, akár mit teszek, a kis falu, amelyik tele van cigánnyal, el fog tűnni. Hogy jobb, ha megbarátkozok a gondolattal.

De nem megy. Nem lehet elfogadni. Azt persze, érzem, tudom, hogy lassan hiába lesz minden próbálkozás, ha nem lesz munkalehetőség, amiből az emberek megélhetnek, akkor a mi munkánk sosem lesz képes igazi változásokat
generálni.

Már két éve lesz hamarosan, hogy mindent lehetőséget körbejárok. De nehéz kitalálni bármit, amikor egy zsákfaluban gondolkozom, ahol a 360 emberből csak 6-nak van munkája. Ha az a pár ember, akiknek zöme nem is idevalósi, végez a környékbeli földeken gépi mezőgazdasági termelést, olyat, amihez nem kell kétkezi munka. Ha tele van a falu olyan felnőttekkel, akiknek nincsen semmi szakképesítésük.

Próbáltuk a KIÚT programot. Nem tudtuk megtalálni azt az öt embert, aki összetartó, egymást támogató közösséggé vált volna. Átgondoltuk a fekete munka kifehérítését. De ott, ahol ez szilárdan jelen van, kudarcra ítélt a törvényeknek megfelelően adózó, éppen ezért drágább szolgáltatás. A másik, aki feketén dolgozik, olcsóbb marad, ehhez senki sem megy majd, még, ha törvényesebb is.

Gondolkodtunk persze mezőgazdaságban. A szociális földprogramtól a kecsketenyésztésen át, a sajtkészítésig, vagy a nyúltenyésztésig…. Ezekhez lett volna pályázat, de hozzáértés kevésbé, és a hosszú megtérülés, a mezőgazdasági termékek értékesíthetőségének gondjai, a természet szélsőségessége, és főleg, hogy önkéntes munkából nehezen megoldható az állandó ottlét, irányítás, segítség, visszacsatolás, biztatás, ez mind túl nagy falatnak bizonyult eddig.

Persze volt, ami már az elején eszembe jutott, és most, egy kedves támogató ötletével visszatértem rá. Annak a látványa indította az ötletet, ahogy a felnőttek rajzoltak, festettek velünk, mikor közös délutánjaink voltak. Az a kitartó figyelem, örömteli alkotás, ami hirtelen olyan békéssé varázsolt mindent. Ahogy a szép kikerült a kezük alól. Olyan dolog, amihez mi, segítők is
jól értünk. Talán valahogy ezen a nyomvonalon kell elindulnunk. Sajátosat, különlegeset készíteni velük, ami esztétikus, teremtő jellegű. És persze eladható is. Tegnap pár asszonyt megkérdeztem. Lelkesedésem rájuk is átragadt. A jövő hónapban készítünk pár mintadarabot. Aztán majd meglátjuk. Eladható lesz e, egyedisége teremt e piacot, tudjuk e visszaforgatni a pénzt, talán műhellyé, nyersanyaggá, gépekké.

Nem akarok még egy telet velük így, a semmiben. Ha csak három asszony elindul velem, már az is jó lesz. Lesz jó példa.

Tudom, ahhoz, hogy sikeres legyen, sok dolognak kell összejönnie. Nekik el kell hinniük, hogy tudják csinálni. Meg kell tanulniuk. Kitartónak kell lenniük. Gyorsan jövedelmet kell adjon, mert a pénz így irgalmatlanul kevés. Nekünk érteni kell hozzá, hogy tudjunk segíteni. Mindenben, a folyamattól az értékesítésig, a törvényeknek való megfelelésig. Kellünk a biztatásban. A megerősítésben. Szabályokat kell kidolgoznunk közösen, amiket betartunk. Helyiség kell neki. Kapcsolatok, marketing.

De én mostanában többször megtapasztalhattam, nem vagyok egyedül. Vannak segítőink, akik figyelik a kínlódásomat, és mellénk állnak azzal a tudással, ami nekünk nincs meg. Előre nézek. Sosem hátra. És velük, mindaz a komplex hatás, amit próbálunk kifejteni, lehetőségteremtő lehet.

Hallgattam az ózdi modell ötletét. Főleg az üvegházas rész ragadta meg a figyelmemet. Ennek lényege, hogy épületek bontásából származó üvegtáblákból alakítanának ki üvegházakat romák lakóhelyeinek közelében, önkormányzati földeken, ahol növényeket nevelnének.

Nem tudok nem hallgatni róla. Próbálom elképzelni, hogy születhet egy ilyen ötlet: talán sétálva az utcán, látva egy ablakcsere „melléktermékeit” a régi üvegtáblákat, vagy a bontásra ítélt épületek üvegeit, imígyen gondolkozva:……hm…mennyi üveg……milyen kár érte……..mire lehetne ezt használni……..lehet, jó lenne a cigányoknak…….építhetnének belőle üvegházakat…….másra úgy sem jó…

Sok pénzbe fog kerülni. Persze drukkolok, hogy sikerüljön. De én másképp tapasztalom, másképp gondolom. Nekem ez az egész bonyolultabb, nehezebb. A munkalehetőség persze kulcsszó. De mellé kell még tenni sok mindent, hogy eredményt hozzon. Meg lehet e úgy oldani, hogy már a kezdetnél van egy ilyen rossz mellékzöngéje? Hogy vihető ebbe bele az a lelkesedés, amit én tegnap az asszonyok szemében láttam felcsillanni? Meg tudja e adni ez az ötlet, a másra nem használható hulladékból való indulással azt a motivációt, ami kell a munkához? Nem bírom kiverni a fejemből ezt a „ezeknek ez is jó” érzést.

Mi a semmiből kezdjük. De egy közös motivációval. Hittel és bizakodva.