A villanyóra projektünk szépen halad, de úgy tűnik, mindig van utánpótlása az áramfizetés elmulasztása miatt elsötétülő házaknak.

Ahol már sikerült a kártyás óra felszereltetése, ott jól működik a rendszer.

Előfordul, hogy segítséget kérnek, főleg, mert nem tudnak csekket kérni, befizetni, elfaxolni, visszaigazolást kapni. Mert a csekkért be kell utazni a városba, és ott is csak hétfőn és pénteken van ügyfélfogadás, ha otthon van csekk, mert kértünk nekik többet, azt el kell faxolni a befizetés után, és sok helyen nincs honnan. És a kódot sincs hova kérni sms-ben, ha nincs telefon.

Lassan szokták meg, hogy ne pénteken délután szóljanak, mert akkor már legközelebb csak hétfőn lehet segíteni. És a hétvége sötétben telik. A kártyás óra figyelmet igényel. Meg kellett szokni ezt is.

Először azt hittem, egyszer a végére érünk majd. És mindenhol lesz villany. De a tartozások felhalmozódása óriási. Néhol mi is csodálkozunk, hogy eddig nem kötötte ki az órát egyik-másik háznál az áramszolgáltató.

A héten két helyre jöttek meg a villanyszerelők. Két házhoz, egymás mellett. Két család. Sok gyerekkel. Az egyikben volt csak villanyóra. Annak a nevén, aki a másikban lakik. Mindkét család onnan vitte az áramot. És előtte még mások is. Így ment a tartozás 600 ezer Ft fölé. Ekkora összeggel nem tudnak mit kezdeni. Ezt lehetetlen visszafizetni nekik.

Most van ugyan munka, hagymaszedés, 3500 Ft a napszám. Ebben a melegben embert próbáló. De mennek, családonként ketten is. Az 7 ezer egy nap alatt. Nagy pénz. A legutóbbi napszám csak 2800 Ft-ot jelentett. Persze feketén megy a munka. Nem is értem, miért nem engedték a 15 éves fiút dolgozni…hogy kiskorú…Hiába, törvénytisztelő a munkaadó.

Mi már régóta vártuk, hogy az órakikötés itt bekövetkezzen. Szóltunk is néha nekik, hogy nem fog így sokáig menni a dolog. Nem is ment. Aztán reggel jött a kétségbeesett sms. Egymás után négy is. Hogy kikötötték. És segítsünk, de azonnal.

Persze próbálunk. De nem egyszerű. Egyik lakás sem a benne élő nevén van. Sőt, azt sem tudjuk, kié. Valami halvány emlékek vannak a családokban, hogy egy románé, vagyis kettőé a két ház, de nem tudják sem a nevét, sem az elérhetőségét.

Volt olyan időszak, hogy sokan vettek itt, a határ mentén házat, Romániából, de bele nem költöztek soha. És a házak nem álltak sokáig üresen. Később már a beköltözők adták el másoknak, papír nélkül, minden nélkül, bemondásra. Úgyhogy elég nagy volt a mozgás. Aki ment, az meg csak tartozást hagyott a villanyon. A vízen csak azért nem, mert az egyik házban sincsen.

Most persze megakadtunk. Mert a lakcímkártyához legalább egy háztulajdonos kellene, akivel albérleti szerződés köthető, és akkor kereshetnénk a családban valakit, akinek a nevére kiváltható a védendő fogyasztó státusz, és megindítható a kártyás óra felszerelése. Nyomozunk, kérdezősködünk. Egyelőre eredménytelenül.

Ők pedig nehezen bírják. Az egyik családfő nagy hangon mondja, értsük meg, nem bírják villany, főleg tv nélkül. Egy hónapig biztosan nem. Így ők két nap után át is költöznek egy másik házba, az ottani asszony pedig a lányával onnan egy harmadikba. Egy ilyen csere, főleg átmenetileg megoldható, hiszen nincs sok cuccuk. A másik család marad a sötét házban, meg is van a baj rögtön, a patkányok a sötétben nekibátorodnak. És harapnak.

Persze a felnőttek türelmetlenek. És a gyerekek is. Azonnal kellene a villany. De ez, még ha minden papír adott is beletelik egy hónapba. Még akkor is, ha a listánkon, a gyerekek miatt előre vesszük őket.

Sosem tudunk fellélegezni. A problémák mindig utánpótlódnak.