Érdekes figyelni, ki, meddig megy el, amikor hatalomhoz jut. És persze, hogy mennyit hagynak neki.

 A polgármesteri székért folytatott ádáz küzdelemben ma már senki sem csodálkozik semmin. Akkor szinte minden belefér, amit el tudunk képzelni. Aztán lenyugszanak a kedélyek, legfeljebb onnan hallani még további harcról, ahol a polgármester és a testület között pártbéli különbözőség van, mondjuk a testület kormánypárti, a polgármester pedig ellenzéki. Fordítva persze nincs gond.

Azért néha elgondolkodom. Hogy hol van a határ. Azt is érzékelem, hogy a kis településeken sokkal inkább alakul ki a kiskirályság érzése, a „mindent megtehetek, mert én vagyok a polgármester”. Mert itt még a sajtó sincs úgy jelen, hogy állandó kontroll alatt legyen a polgármesterek minden szava, cselekedete. Persze ez is emberfüggő. Sok települési vezetőt ismerek, akiknek munkáját a település érdeke vezeti, és nem a nárcisztikus vonások.

De mintha a másik tábor gyarapodna jobban.

Emlékszem, pár éve, esélyegyenlőségi munkám során egy polgármesterrel kellett egyeztetnem. Amikor beléptem az irodájába, hogy átbeszéljük a hátrányos helyzetűek és a cigányok helyzetét a településen, szóval már ott, az első lépésnél tudtam, ez nem lesz egyszerű. A polgármester úr asztala mögött, a falat jó néhány négyzetméteres árpádsávos zászló díszítette, miheztartás végett. Bár ez a történelemben más tartalmakat jelentett, ma, ha ezt valaki meglátja, rögtön tudja társítani hozzá az ideológiát. De őt ez nem zavarta. Mert neki lehetett. Ő volt a falu első embere. A minta. A kiválasztott, aki arculatot ad a településnek. Négy évig mindenképp.

A másik helyen még az előző körben regnáló polgármester döntött az iskola megszüntetése mellett. A szülők és a gyerekek augusztus végén tudták meg, hogy szeptembertől a szomszédos faluba járnak majd iskolába. A mostani, új vezetőnek ezt nem tetszett. Már az nem, hogy az a falu lett a kiválasztott. Felbontotta hát a társulást, és újat kötött egy másikkal. Szeptembertől oda kell járni iskolába. Az, hogy közben gyerekekkel történik mindez, akiknek egyszer ide kellett beilleszkedniük, most meg majd oda, hogy ez milyen magatartászavarokat hoz, bizonytalanságot, az nem érdekes. Dönthetnének persze úgy a családok, hogy a gyerekek maradnak. De akkor az útiköltség a szülőé. Azt pedig gondolhatjuk, kik nem tudják vállalni.

És ez nem egyedi. A társulások sora bomlott fel és szerveződött újra a nyáron. És már rég nem az anyagi szempontok miatt. Mert több pénz, az már sehol nincs. A fő rendező elv úgy tűnik, a politikai lojalitás, egymás erősítése, támogatása, polgármesteri szinten.

Érdekes volt egy másik polgármester is. Egy pályázati programban szakkört tartottunk a településen. Persze a gyerekek körében nagy sikert aratott, az új szemlélet, az elnyert díjak, az új technikák sokakat vonzottak. Kérték, nyissunk itt is telephelyet a művészeti iskolának.

Miért ne? Ezekbe a kistelepülési iskolákba járó gyerekeknek az efféle szolgáltatások csak így érhetők el, ha ott vagyunk. Egyébként kimarad az életükből, hisz az egyre gyakrabban nem is szakos nevelővel tartatott heti egy óra nem rajz, inkább lyukasóra mindannyiuk számára. Közben persze megkezdtük az esélyteremtő munkát is a faluban, mert itt is vannak gyerekek, akik segítségre szorulnak.

A képviselőtestület örömmel fogadta. Felmértük az igényeket, kértük a szülők beleegyezését, és elkezdtük az engedélyeztetés procedúráját. Addig baj nélkül, amíg az épületről nem kellett két szakhatósági engedélyt kérni. A Tűzoltóságét, és az ÁNTSZ-ét. Arról, hogy az iskolaépület alkalmas művészetoktatásra. Formális ez is, mint annyi más, hiszen senki sem definiálta pontosan, hogy egy közoktatásra használt épületben melyek azok a feltételek, amelyek az általános iskolát és a művészeti iskolát megkülönböztetik egymástól.

És itt jött a polgármester úr. „Ide nem teszi be a lábát a szakhatóság! Itt nem fog vizsgálódni senki!” Nem értettem. Új iskolaépület, nyilván csak akkor kapta meg a működési engedélyt, ha a szakhatóságok a beleegyezésüket adták. De hiába érvelek. Nem enged. Csak. Azért sem. Mert meg akarja mutatni, hogy itt ő az úr. Nem lesz hát itt művészeti iskola. Egy személyen múlik. Rajta, akinek hatalma van. Hát él vele. Azok ellenére is, akik megválasztották, mert bíznak benne.

A hatalmat hát világosan érzem. Próbálom keresni a demokrácia érzését is.