Nemrég megjelent egy tanulmány arról, hogy a cigány és a többségi társadalom csoportjainál milyen a gyermekvállalás.

Mert gyakran elhangzó mondat ez is: pár év múlva már nem születik magyar gyerek. Csak cigány. És ez jó lehetőség arra, hogy gyűlöletet szítson, hogy még tovább fokozza  a másik csoport megvetését, a fenyegetettség érzését.

Gondolom, az ilyen mondatokat szajkózók csak legyintenek a tanulmányra, ami a baranyai és a borsodi cigány és nem cigány asszonyok gyermekvállalását elemzi. Á, hazugság, mondják majd, és el sem olvassák.

Pedig érdemes lenne elolvasniuk. Ha hinni lehet a statisztikai adatok elemzésének, akkor nem olyan vészes a helyzet. És a konklúzió már rég tudott a szakma számára: nem annyira a cigány kultúra, hanem a szegénység kényszere
az, amiben a sok gyerek vállalása gyökerezik.

Egyszer már írtam arról, hogy néha fordulnak hozzánk, mert nem szeretnének több gyereket, és szeretnék megszakítani a terhességüket. Általában tudunk segíteni, ők esélytelenek, az abortusz díja nem kevés. Sokan támadtak is ezért, hogy a magzatok meggyilkolásban nyújtunk segítséget. Én magam is az élet pártján vagyok, de azt is tudom, hogy olyan körülmények között, ahová születnének, ha az anya maga sem szeretné, nem szabad megszületnie a kicsinek. Mert annak az élete csak nélkülözésben, szegénységben telne el, a nyomor újratermelésében, esélytelenségben. Mert ezek a sorsok már a fogantatás pillanatában eldöntődnek.

És persze azt is tudom, nem ez a megoldás. Amikor az asszonyokkal a fogamzásgátlásról beszélek, két ok körvonalazódik: a pénztelenség (nekik drága a gumi óvszer is, a tablettáról nem is beszélve, meg ott az utazás a nőgyógyászhoz, a patikába) és a tanulatlanság, a buta előítélet, az információhiány (nem műttetem meg magam, nem vagyok én beteg, a hurok fájdalmas, a férfiak úgysem használják az óvszert). És erről nehéz őket meggyőzni, a sokadik beszélgetés után is. Elgondolkodnak rajta, de nem lépnek, marad a „tudunk mi vigyázni” bizonytalansága, amibe aztán becsúszhat egy terhesség. És ez gyakran meg is történik.

Mint a fiatalasszonynál. Akinek már öt van. Mind lány. Nem akart többet, így is alig tudnak megélni. Nem is tudta, mondja, hogy mi ebben is segítünk. Domborodó pocakját nézve mondom, hogy szerintem már késő. Aztán a nőgyógyászati vizsgálat engem igazol. Már előrehaladott a terhesség, itt már más segítség kell majd, most vitamin, később majd babaruha, babakocsi, stb. Mert itt, hatodiknak biztos nem jut elég. Nem juthat, mert munka nincs, semmi sincs a faluban.

És hív a másik is. Még nem ismerjük egymást személyesen. Nagyon fiatal. Valaki mondta neki, talán mi segítünk. Hivatkozik rokonokra, akiket ismerünk, akiket támogatunk. Kétségbeesett a hangja. Az önkormányzatnál már volt. Nem tudnak segíteni. Nyolc hetes terhes. Nem akarja. Nehezen élnek, van még két kicsi. Vagyis inkább pici. Nem bírják felnevelni. De esélytelen az összeget előteremteni.

Régóta gondolkodom már, hogy lehetne másképp segíteni. Most megpróbálok elindítani egy próbálkozást. Neki már azt mondom: rendben, megpróbálunk segíteni. De cserébe kérek valamit. Hogya fogamzásgátlást beszéljük meg, együtt. Persze, mindent elfogad.

Már régen keresem a megoldást, hogyan lehetne forrással és odafigyeléssel segíteni őket. Kinek-kinek megtalálni a legjobb fogamzásgátlást, vagy a hurkot, vagy a 3 ezer Ft-os injekciót. Vagy a tablettát. És kialakítani a felelősségérzetet, megtanítani az odafigyelést, a rendszerességet. Talán akkor nem kell majd abortuszt fizetni. Ehhez persze kölcsönös bizalom kell. Közösségenként egy személy, akivel tudnak erről beszélni, akinek támogató figyelme végig jelen van. Amíg kialakul bennük a felelős döntés képessége. Ebben is. És persze kell az ehhez ugyanígy kapcsolódó orvosi szolgáltatás. Amiben először a partneri viszonyhoz bizonyára kell a mi közvetítő szerepünk. Mert nagy szakadék alakult ki, amin hidat verni nem egyszerű. És ami talán sosem működött úgy, ahogy kellene.

Persze eszembe jut: mennyivel olcsóbb megoldás lenne, ha az állam ezt a lehetőséget alanyi jogon adná a mélyszegénységben élőknek, mellétéve természetesen azt az egészségügyi támogató – felvilágosító – meggyőző – kísérő, bizalmon alapuló szolgáltatást, amivel működtethető lenne, mint a nyomorba született gyerekek nevelésében nyújtott segítség, az ingyenes tankönyvektől az állami gondozásig.

Hogy ők dönthessenek a gyerekvállalásról, ne a szegénység kényszere.

Talán akkor nem lenne ott a tanulmányban említett mondat, miszerint elgondolkodtató, hogy a megkérdezett cigány asszonyok negyedének már a válaszadás pillanatában több gyereke volt, mint amit ideálisnak tart.