Többször is érintettem már a „hálót, vagy halat” kérdését. Ami nem olyan egyszerű, mint első ránézésre tűnik.

Ami ugye azt jelenti, hogy ne adjunk, hanem tanítsuk meg őket arra, amivel kimászhatnak a bajból. Azt gondolom, a „semmit sem adni” és a „csak adni” sem nyújthat önmagában megoldást.

Én magam is hitetlenkedve néztem az összegyűjtött sok-sok milliót, amivel a Minden gyerek lakjon jól! Alapítvány vetőmag és haszonállat adományozásával kívánt segíteni a rászorulókon. A szándék persze vitathatatlanul jó. Az ötlet is, hiszen segíti a családokat az elindulásnál. Mégis, már az elején tudtam, és azt hiszem, akik ezzel a területtel foglalkozunk, mindannyian tudtuk a kudarcot is. Mert így nem lehet.

Persze, biztosan volt, akiknek gond nélkül segített. Annak a hölgynek pl. akit a megyei újság címlapján láttam, illetve csak a kezét, amint egy dobozkában kiskacsákat tartott. Mert az a kéz sok mindenről beszélt. Pirosra lakkozott körmök, felékszerezett, ápolt kéz volt. Az igazán rászorulók keze tapasztalataim szerint nem ilyen. Vagy legalábbis kevesebb gyűrűt viselnek. Tudom, nehéz a rászorultságot megállapítani. Az egy főre jutó jövedelem alapján megállapított listákon sokan szerepelnek. Olyanok is, akik a valóságban nem feltétlen tartoznak oda. Bár az is lehet, csak a fotós döntött rosszul, és nem ügyelt arra, hogy a tartalom és az illusztráció illeszkedjen egymáshoz.

Nem is ezzel van bajom. Kapjon az is, aki megvehetné pár száz forintért a naposcsibét, vagy kacsát, mert mindenkinek nehéz most, mindenhol jól jön a segítség. Valamilyen szempont alapján döntöttek, amibe sokan belefértek. Senki sem járt rosszul.

A bajom inkább az, hogy a szervezők azt gondolták, ettől egy csapásra megváltozik mind, azonnal gazdálkodó lesz a kertet sosem művelő, a haszonállatot sosem tartó. Akiknek tényleg éheznek a gyermekei. És akikkel az önkormányzatok sem tudnak mit kezdeni.

Ebből lett a baj. Mert hamar kiderült, eltűntek a jószágok, pénzzé tették őket, vagy egyszerűen megdöglöttek, a nagyobbakat pedig megették.

Sok ilyet hallottam már. Meggyfaültetésekről (mert azzal szinte semmit sem kell tenni, és terem) ahol a facsemeték nem élték túl az első telet, már amelyiket egyáltalán elültették, és nem tették azonnal pénzzé a helyi kocsmában, krumpli ültetvényekről, ahol az önkormányzat megművelte, és el is vetette a burgonyát nekik, de még a csírázás előtt kiásták és megették, nem törődve azzal, hogy pár hét múlva sokszorosát kapták volna belőle. És még hosszan sorolhatnám.

Abban, hogy mi kiskertprogramot tudtunk indítani, három év munkája van. Ezen a tavaszon hirdettük meg, két év elemző-rábeszélő-segítő-biztató munkája után, hogy igényelhetnek vetőmagot. Még így is volt egy, aki eladta. De a többi felásta, elkerítette, elvetette, locsolta, gondozta. És közben sem engedtük el: folyamatos figyelem, dicséret, együtt-örülés tartotta fenn a lényeget. Adtunk tehát halat is, de ott volt a tanulás, a háló is. És remélem, jövőre még jobb lesz. Mert ez az egész csak folyamatában értelmezhető. Egyszeri akciókkal nem. Az kidobott pénz.

És akkor így talán kevesebben lesznek az olyanok, akikkel tegnap találkoztam a zöldségesnél. A cigány lánnyal,  egy zacskóban négy apró vöröshagymát vitt a pénztárhoz. – Kérsz még valamit?- kérdezte a pénztáros. – Még kellene egy csokor petrezselyemzöld. De előbb tessék megnézni, mennyibe kerül a hagyma .- mondta a lány, kezében pár fémpénzt szorongatva. Aztán a 25 Ft-os válasz után kérte még a zöldséglevelet is. Falun. Ahol a házak mellett kertművelésre alkalmas területek vannak. Vagy előtte a kisfiúval a másik boltban. Aki csak két tojást vett. Ennyire futotta. Ismerem a családot. Hatan vannak testvérek.

Sajnálom ezt a rengeteg pénzt. Átgondoltabban, több ismerettel, a problémához közelebb kerülve, talán szakemberek bevonásával, nagyobb haszonnal lehetett volna befektetni. Mert nem szabad azt hinnünk, hogy egyedül mindent jobban tudunk. Ahhoz túl nagy az ország, túl sokrétű a probléma, hogy mindenhol egyformán működjön valami. A legjobb szándék ellenére sem.