Nagy dilemma ez ebben a munkában. Arrafelé menni, akivel könnyebb eredményt produkálni, vagy vállalni azt, aki eleve reménytelen.

Nemrég az egyik faluban hosszasan beszélgettem az egyik asszonnyal. Már régen feltűnt nekem éleslátásával, őszinteségével, és azzal, hogy képes túlnézni a „csak nekem legyen jó” alapvető állásponton.

Sokszor fogalmazzák meg ezt látogatók is, amikor beszélgetnek velük, és megyünk hazafele: milyen értelmes ez, vagy az az asszony, milyen szépen beszél, mi lehetett volna belőle, stb…Sok ilyen van közöttük, és én sem értem sokszor, hogy legalább ők miért nem tudnak lépni, változtatni,  mi az, ami az ő életüket is ezen a vakvágányon tartja. Talán a gyerekek, a család, ami a legszentebb feladatként fogolyként tartja őket ott, a kis faluban, a tehetetlenségben. Így aztán bennük marad a lehetőség, amit ki kellene bontani, megalapozni, oktatással, továbbfejlesztéssel. Lassan belesimulnak ők is abba, amiben élnek.

Mert ők nem mennek. Legfeljebb a férfiakkal együtt. És persze a gyerekekkel. A hagyományos társadalmi szereposztás itt különösen erős. Aki másképp akarja, megszólják. Pláne, ha nő. Ha mégis megy, a közeg kiveti, marad talajtalanul, sem oda, sem ide nem tartozik többé.

Sokat gondolkodom ezen. Nem azért, mert a nők, az anyák az első pillanattól nyitottabban közeledtek hozzám. És nem azért, mert a gyerekek miatt velük egyeztetjük a napi gondokat. Egyszerűen, mert úgy érzem, rájuk jobban építhetek, amit kimondanak, abban erősebb a stabilitásra törekvés.

Persze nem mindenkinél. Csak nagy átlagban. Mert a férfiak között is van, aki szembeötlően más, és az asszonyok között is olyan, aki újra és újra csak a fejtörést adja.

Szóval, azt mondja nekem ez az asszony: „Tudja, mi a maga legnagyobb baja, Nórika néni? Hogy mindenkin akar segíteni. Nem érti meg, hogy nem lehet mindenkin. Értem én, amit mond, hogy ott vannak a gyerekek, meg minden, de higgye el, nem érdemes velük foglalkozni, mert becsapják magát, elisszák, elgépezik a pénzt, nincs bennük felelősség, azt mondja, ha nem lesz mit enni, majd szólok Nórika néninek. És szól, maga meg jön. Hoz nekik kenyeret. Mert jó szíve van. De így nem lehet.”

Igaza van, persze. Felvetem neki megint: a gyerekek nem tehetnek róla, hogy ilyenek a szüleik. És, ha miattuk éhesek, szenvednek, csak meggyűlölik őket. Volt már erre is tapasztalatom, aki a végén annyira gyűlölte a szüleit, hogy már nem is nevezte őket anyámnak, vagy apámnak. De akkor mit tegyünk? Mi legyen a kezelhetetlen szülőkkel? Ötlete erre neki sincs. Csak a kizárás.

Itt van most is az egyikük. Akivel százszor újra kezdtem már. Pár hónapja, mikor a vizet elzárták náluk, a felhalmozott tartozás miatt, az én felelősségemre kinyitották nekik a ház előtti közkutat. Azzal a kitétellel, hogy nem fognak pancsolni a gyerekei az utcán. Megbeszéltük, megígérték, ment is rendben eddig minden. Már gyanús volt a múltkor, miért kér az egyik lány úszógumit tőlem…. szombaton aztán jön az sms tőlük. Hogy azonnal csináljak valamit, mert elzárták a kutat az utcában. És most víz nélkül vannak. Hogy mosakodjanak, mossanak, főzzenek? Hm? Sokan vannak ám…

Kérdezem persze, vajon miért zárták el a kutat? A válasz gyors: mert pancsoltak a gyerekek. Kérdezem, emlékszik e, miben állapodtunk meg, mikor visszakapcsolták. Igen, emlékszik. De nem lehet mindig mellettük. Rosszak. Nem fogadnak szót. Nem tehet róla. És segítsek. Azonnal. Mert azt nem várhatom el, hogy két utcával távolabbról hordják a vizet….

Igen, értem én. Nem lehet mindenkin segíteni. Könnyebb lenne nekem is, ha lemondanék ezekről a problémás családokról. Ha egyszerűen megpróbálnám elfelejteni a gyerekeiket. Mert úgy néz ki, a gyerekeken való segítés csapda is. És némelyiküknél csak erősíti a rosszat, a nemtörődömséget.

Segítségnyújtás vagy szemléletváltás? Együtt szeretném. Eszközül használni a segítségnyújtást a változáshoz. Zömüknél működik. De mindig vannak kivételek.