Nehéz eset. Nagyon. Tulajdonképpen senki sem bír vele. Sem a család, sem az iskola.

Sokszor ő sem bírja saját magát elviselni. Alsó tagozatban pszichológushoz is kellett vinni a szülőknek. Az agresszív reakciói miatt. Aztán ez elmaradt. Nem is akart menni, meg pénz se nagyon volt az útra. Ez nem olyan, mint a lázas betegség. Amivel valamit gyorsan kezdeni kell.

Nem olyan. Rosszabb. Mert a láz elmúlik pár szem gyógyszertől, hisz általában torokfájás, köhögés okozza. Ez viszont alattomosan megmarad. Csak néha úgy néz ki, minden normálisan működik.

Az iskolában nagyon sok verekedést provokált már. Volt már belőle rendőrségi ügy is. Ilyenkor a szülőket behívatták. Aztán az apja otthon jól elverte. Akkor pár napig meghúzta magát. Utána kezdődött minden elölről.

A tanulmányi eredménye nagyon gyenge. Olvasni alig tud, a matek se megy, a többiről nem is beszélve. Otthon sose tanult. Most már inkább szabadulna tőle az iskola is. Hisz 15 éves. Hetedikes. Mindegy már, mit tud, jobb lenne mindenkinek, ha nem ott lenne. A tanároknak is, az osztálytárasaknak is, a szüleinek is. Talán neki magának is.

De mi legyen vele? Milyen jövő vár rá?

A művészeti foglakozásokat jobban viseli. Sokszor nagyon sajnálom. Mert látom rajta, nem akar rossz lenni, nem akar bajt, csak mindig úgy sikerül, hogy elborul az agya, nem tud uralkodni magán, provokál, és már üt is. És ehhez nagyon kevés elég neki. Egyszer egy programra vittem, a többiekkel együtt. Velük jól elvolt. Akikkel ott találkozott, azokkal azonban hamar összeakaszkodott. Hazafele a buszon kérdeztem, mi volt az oka, mivel kezdődött a konfliktus. – Azzal kezdődött, hogy „nízett”- próbálta megmagyarázni a történteket. Mert neki egy nézés is elég volt.

A többiekkel is hamar megvan a baj. „Anyázott”. „Nekem jött.” „Meglökött.” „Röhögött.” „Nem adta ide.”stb. A lista hosszú, az ürügyek tárháza kimeríthetetlen.

Sokszor én is alig bírom. Néha legszívesebben én is kiabálnék vele. De tudom, nem visz előre. Inkább a nyugodt hang, az érintés. Mert látom rajta, neki is rossz. Általában hamar megnyugszik. A traumát is nehezen viseli. Könnyen elsírja magát. Ha látja, hogy megbánt a magaviseletével, és megnyugszik, odajön, megölel, és mindig fogadkozik: nem teszi többé. Látom rajta, komolyan gondolja. Csak nem megy neki.

A szülei is próbálják fogni. Néha veréssel, néha ajándékokkal. Olyannal, amit nem engedhetnének meg maguknak. Telefonnal, számítógépes játékokkal. Akkor is, ha kölcsönt kell felvenni. Akkor is, ha nincs mit enni.

Már ezt is érzi. Egyre többet követel. És egyre rosszabb irányba megy. Már nem tud aludni, csak ordító tv mellett. Csak égő lámpánál. Világosban. Nem tűr semmit, ami nem tetszik neki. És neki kevés tetszik. Főleg nem az, ami a többieknek. A családban ő a legidősebb gyerek. Minta a többieknek. Akik sokan vannak.

Mondom az anyjának, üljünk le, beszéljünk. Mert attól félek, nagy baj lesz. – Most is megverte az apja – mondja. – Még megverte. Mert még egy kicsit erősebb nála. De mi lesz, ha már nem lesz az? Akkor mit fognak csinálni?- kérdezem.

Nem tudja. De belátja ő is, segítségre van szükségük. Megbeszéljük, hogy először hárman leülünk. Az apa, az anya, és én. Megpróbáljuk megkeresni az okokat. És valamit kitalálni, amihez ragaszkodunk majd.

Félek, már késő. A probléma már túlnőtt a szülőkön. Hamarabb kellett volna. A segítség is, és a belátás is. A jövő borús. Nekik különösen.