Az olvasás nem jellemző tevékenység. A faluba kevés újság jár. Amit olvasnak, az szinte kizárólag a szórólap.

Furcsa kép, amikor megérkezik a faluba az ingyenes reklámanyag, és mindenki azt nézegeti. Ülnek az utcán, olvassák, megvitatják. A messze városi nagyáruházak kínálatát, akcióit, ahová csak néhány kivételezett juthat el.

Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem a postást, hány napilapot, hetilapot hord a faluba. Rémesen keveset mondott. Persze nem lepődtem meg túlságosan.

Tudom, hogy a gyerekek nem sokat olvasnak. A szülők még úgyse. És akkor még nem beszéltem azokról, akik nem is tudnak írni, olvasni. Akik csak a nevük óvatos leírásáig tudnak a betűkkel bánni. Azt ugyanis mindenki tudja. Aláírni. Az fontos, nélkülözhetetlen tudás.

Ahol olvasni is kellene, azt a helyzetet diszkréten elkerülik. Mert azt azért érzik, hogy az analfabetizmus ma már ciki. Húszévesen, harmincévesen nem tudni olvasni. Később már nem törődnek vele, igaz, nem is hangoztatják.

Sokukról hónapokig hittem, hogy tud olvasni. Meggyőzően tartotta a levelet elém, amikor segítséget kért az értelmezésben. Aztán véletlenül kiderült, hogy analfabéták. Eleinte én sem tudtam, mi a jobb. Meglepődni, rácsodálkozni, értetlenül rákérdezni. Aztán természetesen viselkedve próbáltam ezt is kezelni, mint mindent. Mert aki ezt a munkát végzi, annak nem a csodálkozás a dolga. A helyzet adott, inkább a megoldásokon kell gondolkodni.

Tegnap jártam a falu könyvtárában. Megállt itt az idő, a berendezés, a könyvek, a gyermekkoromat idézik, egy másik kis faluban. Pedig az már nem most volt. Érdeklődöm, milyen az olvasottság. A könyvtárosnő, aki egyben a konyhán is dolgozik, a fejét rázza. – Nem nagyon jár ide senki – mondja. Az asztalon számítógép. Nem túl modern, de mégiscsak gép. Kérdezem, van e internet. A válasz nemleges. Nem tudom nem az emlékezetembe idézni a közeli nagyváros új könyvtárát. A különbség talán több mint 100 évnyi.

Mondom neki, felmerült bennem, hogy a most adományokból összerendezett több száz kötetes anyagot, beadom ide, a többihez. De ha ennyire nem látogatott, nincs értelme. Szerinte sem sok. – Pláne nem, ha „azokat” céloznám meg – mondja.  Mert ők aztán végképp nem járnak. Ha adnék is könyvet nekik, pár óra múlva már széttépnék. Ezeknek nem érdemes. Ezt se, mást se. Fölösleges.

Nincs kedvem tovább beszélgetni. Érzem az elutasítást, a helyzet megváltoztathatatlanságába való beletörődést, amit mindig nehezen viselek.

Másképp kell. Valahol elkezdeni, megpróbálva betölteni azt a félelmetesen nagy űrt, ami ezen a területen is kialakult. A betű szeretetét. Mert azt az iskola, ha próbálkozik is, a hatás a lakókörnyezetben lenullázódik.

Valahol az elején romlik el. A szöveg értelmezésének hiányánál. Meg az is baj, hogy nem tanulnak meg megfelelő tempóban olvasni. A világ nekik is gyorsul, a rapslágerek szövegének gyorsasága, a tv felgyorsult képözöne a mérce, ezzel nehéz a bagadozó olvasásnak felvennie a versenyt.

Pedig nagyon szeretném. Máshoz kell kezdenünk a könyveinkkel. Megpróbálunk majd heti egy alkalommal rövid felolvasásokat tartani a gyerekeknek. Tudom, jönnek majd felnőttek is. Lassan megértik majd, hogy az
olvasás jó. És megpróbálunk majd közösen újságot is készíteni. Róluk, amiket ők írnak majd. Amit majd ők is olvasnak. És ha úgy lehet elindulni, rapszövegeket írnak majd bele. Először mindegy. Csak szeressék, értsék a betűt. Aztán majd megy tovább. A kimaradt első láncszemeket kell újra megerősíteni. Hogy hozzáfűzhessük a többit.

Ötlet, elgondolás nálunk van bőven. Csak az idő, a pénz és az ember kevés. Egyre nehezebben tudom a növekvő problémák megoldása mellett ezeket az előremutató próbálkozásokat biztosítani.