Az előítéleteken alapuló általános elutasítás velük kapcsolatban mindennapos. Egyszerűen meg sem kapják a lehetőségét annak bizonyítására, hogy ők nem kivetni valók.

Elég, ha látszik rajtuk, hogy cigányok. Akkor már beindul valami. Meg sem kell szólalniuk.

Naponta tapasztalom.

A rendőrségen, ahol, még, ha tanúként hallgatják is, ki, a hangnem azonos azzal, akit bűnösként kérdeznek. A benzinkútnál, ahol, amikor megállunk az iskolai kiránduláson, az előre szaladó gyerekekkel már kiabál a dolgozó: nem mehetnek be az üzletben levő mosdóba, kizárólag egyesével, és a többinek addig kint kell várakoznia. Kérdésemre, hogy miért, nincs válasz, csak egy kurta: „a maga felelősségére” odavetés, indokként.

Az okmányirodán, ahol személyi igazolványt csináltatnának, de az első felmerült problémánál megy az ingerült elutasítás, a probléma elmagyarázása nélkül, menjen el az ablaktól, jöjjön, amikor minden megvan, rendesen kitöltve. Mert az adatlapokat más megérti, értse meg ez is, egyébként is neki itt, bent, erre nincs ideje.

A kórházban, ahol külön kórterembe kerül a cigánygyerek, van, hogy egyedül, míg a többiben többen, szülőkkel lábadozhatnak. De neki jó külön is. Jó a csupasz asztalra kitett kenyér is. Örüljön annak is. Amikor az influenzajárvány miatt a látogatás tilos volt, a gyerekkel bent levő szülők kimehettek a rokonokhoz, a cigány szülőnek nem lehetett. Rá más szabályok vonatkoztak.

Nézem a temetéseiket is. Nem a gazdag cigányokét, hanem a szegényekét. Ahol nincs fekete öltönyös, fuxos, sötét napszemüveges cigány, aki lesötétített ablakú Audival érkezett. Ahol igyekeznek ugyan felöltözni rendesebben, még kerül egy fekete nadrág, vagy póló, de a cipőre már nem futja a lehetőség és a figyelem, széttaposott színes papucsban állnak a koporsónál. És velük ekkor is lehet. Bármit. Lehet önkényesen fél órával hamarabb kezdeni a szertartást, mert a pap úgy ér rá. Hogy nem ér oda, aki távolabbról jön? Nem érdekes. És nem gond, a már-már paródiaszerű beszéd sem, sem az elejtett füstölő kupakja, amint hosszasan pattog a ravatalozó kövezetén. Nincs elnézéskérés, szégyellős magyarázkodás.És tőlük nincs reklamáció sem. Megszokták már.

Csak egy helyen látom a türelmet velük kapcsolatban. A pénzintézetekben. Ahol kölcsönért folyamodnak, újra és újra. Ott van idő magyarázatokra, ott nem hallok sosem ingerült elutasítást. Úgy látszik, ott más szempontok szervezik a kommunikációt. És számomra érthetetlenül, a kevéske jövedelemre, a zavaros fedezetekre, de általában felvehető kölcsön. Itt megkeresik a módját, ha az egyik nem megy, keresnek más konstrukciót, hogy felvehető legyen.

Tudom, vannak, akik rászolgálnak az elutasításra. Én is megtapasztalom. De azt is, hogy sokan nem. Sokan becsületesen, nagyon szerény tudással, a jogaik érvényesítésének ismerete, és a megfelelő készségek nélkül élnek, kiszolgáltatva a tanult rendszereknek, ahonnan nem kapnak elég segítséget. Talán ezt kellene diszkriminációnak értelmezni a többségi társadalomban. Hogy legalább ezt a réteget ne vessék ki, ne utasítsák el. Már előrébb lennénk.