Egy kiállítási anyagunkkal meghívást kaptunk Strasbourgba. Gyerekeket is vihettünk. Ötöt.

Ha az ember ilyen útra mélyszegénységben élő gyerekeket visz, sokkal több  dologgal kell számolnia, mintha jó körülmények között élőket vinne. Az utazás költségeit a meghívók fizették, mi a gyerekek felkészítését vállaltuk az útra.

Első lépésként útlevél, vagy személyi igazolvány készítését, ami nem volt egyszerű. Volt, ahol az apát nem találtuk, hogy beleegyező nyilatkozatot adjon, máshol a szülőnek sem voltak meg a személyi okmányai. De végül minden sikerült. Segítettünk még ruhával, tisztálkodó felszereléssel, úti csomaggal, mindennel, amivel kellett, és elindultunk.

Még egyikük sem járt külföldön. Rácsodálkoztak a házakra, autókra, szélerőművekre. A tiszta, gyönyörű tájra. A mindenhol megművelt földekre. Később az emberekre, akik nem magyarul beszéltek. – Ők így születnek, hogy nem tudnak magyarul?- kérdezte egyikük. Nem is a legkisebb. Egy nyolcadikos. A többieket is érdekelte a válasz. Elgondolkodtam az iskolai nyelvoktatásunkon: milyen lehet az eredményessége, ha ennyire nem megy át nekik, hogy vannak más országok, nyelvek, miközben ők is idegen nyelvet tanulnak…..

A hotel lenyűgözte őket. A szobák, fürdőszobák, a reggeli svédasztal, az éttermi étkezések mind olyan dolgok voltak, amivel nem találkozhattak eddig. Igyekeztek persze úgy tenni, mint akinek ez természetes. Úgy csinálni, mint mások.

Az ember ilyenkor érzékeli igazán azt a mérhetetlen szocializációs űrt, ami köztük, és a másik világ között van. Hogy mennyire nem tudják, mi miért van, és mennyire más a kommunikáció. Hogy itt mindenki nyugodt, senki sem kiabál, verekszik, kötözködik. Hogy nem kell félniük, és fenyegető testtatással járkálniuk, mert itt senki sem verekszik. Hogy itt az emberek figyelnek egymásra, elnézést kérnek, nem szemetelnek, nem veszik el egymás elől a kenyeret, nem hallgatnak túlságosan hangosan zenét. Millió jel, gesztus, ami itt természetes, nekik nem az. Mert otthon túl hangos minden. És túl kevés. Otthon gyorsan kell mindent, enni is, hogy az asztalon levő maradék még annak jusson, aki leghamarabb megeszi.

Próbáltam figyelni, mi az, ami a legjobban hiányzik belőlük ahhoz, hogy ilyen közegbe is jól beilleszkedjenek. Az első talán az alkalmazkodás hiánya. Hogy az „én” mindig fontosabb, mint a „mi”. Hogy egy csoporton belül kompromisszum kell, aminek néha alá kell rendelni a személyes érdekeket. Hogy várni kell egymásra, megnézni, meghallgatni azt, ami a másikat érdekli, akkor is, ha őt nem, mert együtt vagyunk, együtt mozgunk itt, külföldön.

A másik a csend, a nyugalom. Ebben eltérő szinten vannak. Sok családnál otthon ezerrel ordít a zene, mindenki túl hangos, túl sokan vannak. Túl sok és túl erős az impulzus, ehhez képest egy séta egy gyönyörű parkban semmi, a madárfüttyöt meg sem hallja, nem érti, mit élveznek ezen mások, mikor ez „unalmas”. Csak a harsány, hangos, mindig mozgó ad nekik olyan szintet, amitől érdekes lesz valami. Nem érti, mit lehet nézni egy templomon, egy épületen, egy szökőkúton, szobron, érdekesebb a „venni  valamit”, bármit.

De honnan tudnák ezeket? A szüleikkel efféle élményeket sosem élnek meg. Még a tv-ben sem az ilyesmit nézik. Mintha teljesen más világban élnének. Amit összeköt ugyan pár azonos, fogyasztói, modern dolog, mint a mobiltelefon, a tv, a coca cola, de ezek semmik ahhoz képest, amekkora az a szakadék, amin hidat kellene verni.

Hazamegyünk. Bízom benne, hogy ez a pár nap mélyen beépül a tudatukba. Talán ad egy kis erőt a jövőhöz. Célt, ami nagyon távoli, de kicsit megtapasztalható volt. Megláttak valamit a világ „boldogabbik feléből”, ami számukra meseszerűen más. Mert nekik még a hazai átlag életszínvonal szintje is elérhetetlenül messze van.