A kirekesztődés hamar kialakul. Néha a gyerekek azt sem tudják, miért. Csak azt, hogy a másikat utálni kell.

Lett egy hely az egyik csoportomban. A nyolcévesek között. Félévkor. Az egyik fiúcska lecserélte másra, focira a rajzot. Sokan jelentkeztek arra az egy helyre. Választanom kellett.

A gyereken hamar megállt a szemem. Alig fél centisre nyírt haja miatt azt sokáig azt sem tudtam, fiú e vagy lány. Az arca bájos volt…de hát melyik gyereké nem az? Később tudtam meg, hogy kislány. Csak valami miatt picire nyírták a haját. Sejtettem, miért.

A csoport tagjai lobbiztak a jelentkezők mellett. Mindenki akart valakit. Csak őt nem akarta senki. Rákérdeztem: – És ő? Hozzá mit szólnátok? –Nem – kiabálták kórusban. Őt ne…mert lopós, meg verekedős, meg buta…és piszkos is!

Beszélgetni kezdtünk. Hogy kinek, mi volt vele kapcsolatban a rossz tapasztalata? Ki, mit tud róla? És hogy van e közöttük olyan gyerek, aki még sosem hibázott. Szépen tudtam vezetni őket a beszélgetésben arra az útra, amit szerettem volna. Végül, pont azok, akikről tudtam, toleranciájuk nagyobb, mint az átlag, kimondták: – Adjunk egy esélyt neki. Lelkesedésük, ami rám is átragadt, megmozgatta a többieket is.- Vegyük fel őt, nézzük meg, hogy dolgozik. De ha rossz lesz, nem jöhet! Ebben megegyeztünk.

Amikor kihirdettük, a kislány öröme leírhatatlan volt. Ragyogott a boldogságtól. Rajzolni kezdett. Már az első rajzán láttam a tehetségét. És azóta is. Elmélyülten rajzol, belefeledkezve az alkotásba. Megközelítései sohasem sablonosak. Mindig, mindent, egyéni módon gondol át. Rajzai valami furcsa, különleges bájjal ötvözött mesék, ahol a rajzlap minden négyzetcentiméterén történik valami titkos, csak számára megfejthető jelenség. Szívesen mesél is ezekről, közben továbbszínezi, fűzi a történeteket. Segítség nélkül alkot. A legjobb a csoportban.

Először azt éreztem, hogy bizonyítani akar. Félve sandított körül, mit szólnak a többiek, ha megdicsérem. Aztán már nem érdekelték a többiek. Magába szívta a tevékenység. Meghallgatja a feladatot, még mond egy egyéni megközelítést, aztán már csak a rajzával foglakozik. Őt sosem kell buzdítani, hogy itt-ott még színezze, alakítsa a felületet. Én is ámulva figyelem a munkáját, a keze alól kikerülő alkotásokat.

És akart jó lenni. Eleinte a filctollak, színesek birtoklása lenyűgözte. Nem akarta megosztani a dobozt, még a szomszédjával sem. Időbe telt, mire elfogadta: a felszerelés mindenkié, közösen használjuk. Óra végén mindig ott marad. Segít pakolni, kupakokat párosítani, rendszerezni a holmikat. Látom, ahogy forgatja, nézegeti a színes rajzeszközöket, hogy mennyire vágyódik rá. De erőt vesz magán. Mint ma is.

-Ugye, ha valaki innen ellopná tőled, mondjuk ezt a filcet, akkor nagyon haragudnál rá?- kérdezte. –Igen –mondtam. Sokat dolgozok azért, hogy minden eszköz itt legyen. Nem lenne jó, ha mindenki elvinné, ami neki tetszik, és legközelebb nem tudnánk mivel rajzolni. – Még az is lehet, hogy aki ellopná, azt nem engednéd rajzra, ugye? – fűzi tovább, miközben ujjai között morzsolgat egy csillogó zselés tollat. –Igen, még az is előfordulhatna-mondom.

Nem néz rám. A tollat nézi. És gondolkodik. Aztán határozott mozdulattal
beteszi a többi közé. –Én sosem lopnék tőled – mondja – Vihetem a táskát az
ajtóig?

Kéz a kézben megyünk a bejáratig.

Érzem, most legyőzött valamit magában. Valamit, ami eddig előfordult. Talán győzünk. Az alkotás iránti vágy, szeretet felülírja majd a szerzés, birtoklás vágyát. Talán sikerül elkapni azt a pillanatot, amikor a tehetség legyőzi a beidegződést. Ha megbízhatóan ott maradok a táskámmal, a mindenki számára elérhető csodálatos filctollakkal. És valamivel, ami fontosabb, mint egy csillogó zselés filc.