Mindenhol velük van a legtöbb baj. A betelepülőkkel.
Akik a településen éltek, generációk óta, azok megtanultak együtt élni.

Minden faluban kimutatható ez. Ha valahol konfliktus van, az ott lakók, cigányok és nem cigányok is megfogalmazzák: nem azok okozzák a feszültséget, akik ott élnek, hanem akik máshonnan költöztek oda. A betelepülők.

Mert az a család, amelyik már generációk óta a faluban él, az ismer mindent és mindenkit. Tudja azokat a településenként változó határokat, amiket nem szabad átlépni a békés egymás mellett élés érdekében. És őket is elfogadja a többségi közösség, hiszen ismerték már egymást a nagyszülők is, együtt jártak a szülők iskolába, közösen alakítva és megélve az együttélés szabályait. Ebben még az is elviselhető, aki átmenetileg kilóg a sorból, az ősök ismerete könnyebbé teszi a megbocsátást.

Azonban, akik máshonnan jönnek, nem tudnak beilleszkedni. Sok év alatt sem. Mert magukkal hoznak egy, a településtől idegen, másfajta viselkedést, kommunikációt, más szokásokat, értékrendet, elvárást. Ez pedig konfliktusokat szül, ami gyakran agresszióhoz is vezet. A település tehetetlennek érzi magát. Azok is, akik eddig toleránsak voltak a cigánysággal szemben, ők is ellenségessé válnak, már nem akarnak mást, csak megszabadulni azoktól, akik megkeserítik mindennapjaikat.

A költözés oka sokféle. Eladósodás, kamatos pénz általi fenyegetettség, bűnözés, települési, vagy családi konfliktusok, vagy csupán a remény, mert az egy-egy rokonlátogatáskor megtapasztalt pozitív élmény azt ígéri számukra, hogy ott jobb lesz, könnyebb, élhetőbb.

És költöznek. Borsodból, Szabolcsból, Hevesből, Nógrádból Hajdú-Biharba, Békésbe, Csongrádba. Ez oda-vissza működik. Baranyából nem tapasztalom az északi-keleti megyékbe költözést, de lehet, hogy onnan is jönnek. Bár lehet, az túl messze van. Először csak egy kisebb család érkezik, a helybeli rokonok, ismerősök segítségével megkeresve azt az olcsó ingatlant, általában kis vályogházat, amiből a benne élők kihaltak, és a már városba költözött leszármazottak nem tudnak mit kezdeni a komfort nélküli, vagy félkomfortos házzal, és a kerttel. Aztán jönnek többen, a szűkebb és tágabb családból is. Amíg nincs nekik is ház, előfordul, hogy 20-25 ember is egy helyen él.

A kis faluban, ahol most jártam is voltak cigányok, mióta az eszemet tudom. Nem túl sokan, konfliktusok nélkül élve. Többen közülük jól tanultak, volt, aki elköltözött a munkahely miatt, és akik maradtak, azokkal sem volt baj. Az alkalmazkodás és elfogadás egyensúlyában éltek generációk óta. Házaikat rendben tartották, kertet műveltek. Most náluk is érzékelhető a fokozódó elszegényedés, de a házak még tartják magukat, ha a villanytartozás halmozódik is, és a vízórákon már ott a szűkítő. A gyermekeik normálisan járnak iskolába, és ők is igyekeznek jelen lenni és megfelelni a munkalehetőségeken, ami errefelé is kizárólag a közfoglalkoztatást jelenti.

Az összetettebb probléma a betelepülőkkel van. Már a házaikon látszik, hogy más az értékrend. Leomlott, darabjaiban otthagyott melléképületek, mellettük félelmetes, vágott fülű harci ebek rövid láncon. A házak körül rengeteg szemét, törmelék, és egyre növekvő gaz. A belső kép a külső szerves folytatása, bár bútorokból több van, mint amit vártam, hisz van szekrény is, meg az elmaradhatatlan tv, és hifi torony, tűzhelyek, edények.

Nem egyedül megyek, a helyi CKÖ keresett meg, hogy próbáljunk segíteni rajtuk, és az elfogadásukon is. Így velem jön egyikük a „betelepülők” közül, és egy, aki „őslakos” cigány. Az arcokon így is a szokásos bizalmatlanság. A hírünk, és a kérdéseim azonban hamar meggyőzik őket arról, hogy nem hatóság vagyunk, és ez segíti kicsit a bizalom kialakítását.

Elkezdjük hát itt is a munkát. A máshol már bevált módon, először csak segítséget nyújtva, olyat, amit a rendszer nem tesz meg (sok lehetőséget itt sem ismernek, elműködnek saját korlátaikon belül, kitekintés nélkül), vagy mert képtelenek rá (idő és szándék híján).

Aztán, amikor eljutunk az elmozdulás pontjára, akkor kezdődhet azoknak az elvárásoknak a megfogalmazása, közös elhatározása és betartatása, aminek a vége, egy, a többségi társadalom normáinak is megfelelő élet, cigányként.

Bizakodó vagyok. Már csak azért is, mert itt az arány nagyon kedvező. A lakosságnak csak kis százalékát alkotja ez a három-négy család. Talán 10-15 felnőtt, és háromszor-négyszer ennyi gyerek. Ideális az arány az integrációhoz. De itt is idő kell ennek. Még itt sem fog menni egy generáció alatt.