Ez az, ami kibírhatatlan. Pláne, ha értelmetlen, érthetetlen. Hogy vethet 10 évesen valaki véget az életének?

Amikor kora reggel jött a visszahívós sms, még dühös is voltam. Hogy legalább a fél hetet várnák meg. Aztán döbbentem hallgattam a beszámolót a történtekről.

A kisfiúról. Még csak 10 éves volt. Felakasztotta magát. Otthon, kora este. Mikor észrevették, próbálták újraéleszteni, hívták a mentőt is. Valamennyire sikerült. Hajnalra azonban meghalt.

Döbbenet van bennünk. Nem értjük.

De nem érti senki. Sem a szülők, sem a család többi tagja. Miért tette? Miből lett elege? Talán játszott…. és nem hitte, hogy komoly baj lehet. Oka nem volt. Senki sem bántotta, senki sem sértette meg. Nem tudjuk, mire gondolhatott…Életvidám, kedves fiúcska volt, öröm volt vele együtt lenni.

Talán kicsit élénkebb volt a fantáziája, mint a többinek. Éppen ezt szerettem benne. A szeretet kölcsönös volt. A gyerekek ezt megérzik. Sosem felejtem el, mikor egy újságíró járt nálunk, és épp tőle érdeklődött mindenről, iskoláról, rajzolásról, jövőről…. és megkérdezte, mi akar lenni, ha felnő..- Mi akarnék? –kérdezett vissza. Hát Nórika néni!- jelölt meg így engem, mint egy foglakozást, munkahelyet.

Szépen rajzolt. Különlegesen. A táncban is ügyes volt. És nem is tanult rosszul. Júniusban Strasbourgba jött volna velem, és pár kis társával, a kiállításunkra.

Nem tudom, mi lett volna belőle. Talán több, mint amire szülei vitték. Talán ő már megértett valamit a másból, az erőfeszítésből, a lehetőségekből. De ezt már sosem fogjuk megtudni. Önkezével zárta le a történetét, talán szántszándékkal, talán véletlenül. Megtett valamit, és nem tudta, vagy nem akarta visszafordítani a dolgokat.

Most próbáljuk a temetést intézni. Ez sosem egyszerű ott, ahol mélyszegénység van. Mert a család szép temetést szeretne neki. –Vőlegényruhát szeretnék neki venni, abban temetnénk el –zokog az apja.

A bajban megszűnik az
ellenségeskedés. Mindenki próbál segíteni nekik a faluban. Az önkormányzat
előre kiadta a szociálist, a családnak és a közvetlen rokonoknak. Nem mintha
az a 28 500 Ft
sok lenne, de hát ez is valami. A temetkezési vállalkozó megelőlegezi a temetés
árát, amit majd a közmunkára behívott apa letörleszthet. Sokat jelentenek ezek.
Mindenki együtt-érző, próbál legalább lelki támaszt adni.

Nehéz lesz a következő pár nap. Ők, cigány szokás szerint napokig virrasztanak, búcsúztatják majd. Minket tovább őröl a szinte kibírhatatlan kérdés: miért történhetett? Mit nem vettünk észre? Hol kellett volna beavatkozni?

Aztán jön majd a temetés. Jó lenne szépen, méltón lebonyolítani. – Mindenki szeretne legalább egy koszorút vinni – panaszkodik egy asszony a faluban, magához szorítva kisfiát –  de már senkinek sincs pénze. Még soká kapunk…..

Igen. Ehhez is pénz kell. A méltó temetéshez. Sokaknak ez sem adatik meg.

Eddig megkímélt a sors attól, hogy kis tanítványomat temessem. Most eljött ez is. Nehéz lesz elbúcsúznunk tőle. Mindannyiunknak.