Sokan kértek vetőmagot, több faluban is. Felásták a ház melletti részt, többen kis kerítést is készítettek, és elveteményeztek.

Nagyon örültem, mikor körbejártuk a kiskerteket. Főleg azoknak, akiknél efféle még sosem volt. Mint az asszonynál, aki megmunkált pár négyzetmétert a sosem felásott kertben, és most büszkén mutatja a kisorjázott hagymát, borsót, babot.

A másik háznál a fal tövénél alakították ki a veteményest, ez sem volt még felásva sosem, ócska nádszövetből kis kerítést is eszkábáltak köré. Itt árnyékos, a hely, a szépen elporhanyósított földben még alig látni az apró hajtásokat. De kinő majd. Naponta figyelik.

A fiatalasszony izgatottan integet, mikor az utca elején meglát. El ne menjek előttük anélkül, hogy be ne mennék. Mert meg akarja mutatni a kertet. Bemegyek. Szépen felparcellázott ágyások, a végüknél a kis zacskók faágakra tűzve jelzik, hol, mi várható. De látszik már, szépen hajtanak. Mellette egy ócska hűtőgép-karosszéria előtt fekete kutya őrjöng a láncon, most, hogy idegen van itt. Az asszonyka büszkén sandít rám, na, mit szólok? Dicsérem. Meg is érdemli.

Amióta elveteményeztek, és kint járunk, megnézzük a kiskerteket. Erősítjük, hogy így a jó, így a normális. Dicsérjük a figyelmüket, ahogy vigyáznak rá. Muszáj, megerősíteni, jelezni, milyen jó lesz majd, hogy nem kell a boltba rohanni mindenért, mert lesz itt is valami, a kertben. És már kell tervezni, mondani, hogy jövőre nagyobb részt is lehet majd bevetni. Együtt örülünk. Jó érzés.

Persze van, aki kért vetőmagot, de mégsem lett kiskert. Amikor eljövök a faluból, már jön tőle a visszahívós sms. Indulatos, ahogy szokott. Hogy már megint kimaradt. Nála nem voltunk bent, és nem kapott semmit. Századjára magyarázom el neki nyugodtan, hogy nem bírunk mi nyomozni, kinek mire van szüksége, mert túl sokan vannak, mindenki jelzi, akinek gondja van, és amikor ott járunk, kijön a ház elé, hogy találkozzunk, nem az ablakból leskelődik, és utána nehezményezi, hogy kimaradt. Mert ahonnan nem jön ki senki, és nem jön jelzés sem, annak feltehetően nincs szüksége semmire.

Nem érti, csak hajtogatja a magáét. Elterelem a szót. A vetőmagokról érdeklődöm. Arról, hogy kész e már a kiskert? Közben már rég tudom, hogy a vetőmagot eladta a szomszédnak. Nem, mondja, még nem veteményezett el. – Másnak más ki is kelt a vetemény – viszem tovább a gondolatot. – Ha jól emlékszem, megállapodtunk, hogy aki vetőmagot kap, az megmutatja majd, hol a kiskert, milyen lett a vetemény. – Úgy, szóval ez magánál így megy?! – kérdezi indulattal. – Igen – válaszolom – mi úgy adunk, segítünk, hogy elvárásaink is vannak. – Akkor nekem inkább ne is adjon!- kiáltja dühösen, majd kinyomja a telefont. Tudom, csak ideig-óráig, aztán jelentkezik majd megint.

Ő nehezen érti. Hogy ebben a kapcsolatban nemcsak az ő elvárásaik vannak, hanem a mienk is. Mi a kötelességek megértéséhez, a lehetőségek kihasználásához adunk segítséget. És egy idő után elvárjuk, hogy tegyenek valamit. Nehéz is megérteni. A pozitív diszkriminációnak törvényszerű velejárói ezek a szerepek: még nyomorultabbnak mutatni magukat, hogy többet kapjanak, vagy a „nekem is jár” alapon élni, követelőzni.

Nehéz munka ez. A türelmes, következetes segítő tevékenység, amiben nem tántoríthat el bennünket soha düh, sérelem, szidás, fenyegetés, vagy hazugság. És nem dőlhetünk be sosem a mutatott, vagy valós hálának sem.

Marad a türelmes és konok ragaszkodásunk ahhoz, amiben hiszünk, hogy fogunk még tudni egymás mellett élni, bármennyire is úgy néz ki most az országban, hogy ez lehetetlen.