Úgy november óta sikerült vinni meleg ebédet. 85 gyereknek, a kis faluba. Szombaton és vasárnap is. Most van az utolsó

Egy alapítvány segített hozzá bennünket egy cég által támogatott programhoz. Kicsit nehezen indult, mert mást is akartak, komplexebb szolgáltatást, érettségizett helybeli cigány kellett volna, akire hallgatnak, és aki délutánonként a házi feladat elkészítésében is segített volna. De a faluban nem volt ilyen személy.

Aztán magára a szolgáltatásra is nehezen találtunk vállalkozót. Eredetileg helyben akarták, az óvoda konyhájában megfőzni, de ahhoz bővíteni kellett volna, és erre az önkormányzatnak nem volt forrása. Nem volt miből, még ha munkahelyet is teremtett volna a bővített konyha. A közeli településen túl sokért vállalták. Azt mondták, nem éri meg nekik a keretösszegért. Nem is értettem….errefelé ritkák az ekkora megrendelések. Végül 25 km-re akadt vállalkozó, akinek megérte. Még a szállítással is.

Utána vitáztunk a kiosztáson. Ők ételhordót akartak, a környezetkímélés jegyében, mi, ismerve a higiéniai szokások különbözőségét, egyszer használatos műanyag tartókat. Végül nagy nehezen elfogadták ez utóbbit.

És nem akarta a melegétel-osztást velük foglalkozó intézményrendszer sem. Úgy vélték, ha még az ételt is mi biztosítjuk, még ennyire sem gondoskodnak a szülők a gyermekikről. És saját tapasztalataikra építve óvtak: majd turkálják az ételt, nem fog megfelelni nekik, csak a bajom lesz több a nagyfene segíteni akarásommal.

De én  a saját tapasztalataimból tudtam, hogy fontos. Mert ismertem a hétvégéket. Az étkezést délután firtató kérdésemre adott nemleges válaszokat. A kihűlt kályhákat, amin nem főtt étel. A „vasárnapi” ebédeket. A főtt krumplit, minden nélkül. A „csak egy kis lé” nevezetű leveseket. A vízbe áztatott háztartási kekszet, amit én vittem előtte. Az alig várt hétfőt, az iskolai tízórai és a menzai ebéd miatt. Az ingerültséget, feszültséget, majd agressziót azoknál, akik éhesek voltak.

Végül minden sikerült. A vállalkozó hónapokon át vitte az ételt, egy rátermett, az egyszerű adminisztrációt is vinni képes cigány asszony vállalta a kiosztást, az ételeket mi ajánlottuk, olyanokat, amiről tudtuk, mind szereti majd. Meg kellett szokniuk, hogy adott időre ott kell lenniük. Pár család kivételével ez nem volt gond. Akiknek igazán kellett, azok ott voltak. Már jól előre.

Sokan hazafele, már útközben megették. Mire hazaértek, kiürült a műanyag tartó. Mások hazavitték, és tudom, együtt ették meg, bár nekem mindig bizonygatták, hogy tudják, az csak a gyerekeké. És, hogy még így is főznek, mert a gyerekek többet kérnek, akarnak még. Más szülő panaszkodott, hogy a krumplis tészta nem kell a kicsiknek, olyat kérnek, amit a kocsi hoz.

A létszám kötött volt. A szerződésben. De tudjuk, az efféle falvakban nagy a mozgás. Költözés el, majd vissza, gyerekestül. Ám a szerződést nem lehetett módosítani. Többen kimaradtak volna. Akik nem értik, miért jár minden gyereknek, csak nekik nem. Szerencsére egy másik alapítvány segített, átvállalva a visszaköltözők ebédjeinek költségét.

Ez a tél, minden nehézség ellenére könnyebben telt el, mint a tavalyi. Kevesebb konfliktussal, kórházi kezeléssel, nyugodtabb gyerekekkel. Tudom, ez is hozzájárult, a szombaton és vasárnap délben megkapott melegétel. Ami egy nagy cégnek talán nem volt megterhelő. De a rászoruló gyerekeknek óriási segítség volt, ami jobbá tette az életüket, és őket magukat is.

Nem tudom, a jövő tél milyen lesz. Elnézve a kormány szociál- és oktatáspolitikáját talán joggal aggódom ezekért a gyerekekért. Még jó, hogy a civil szféra és a magánszemélyek, cégek társadalmi szerepvállalása létezik. Csak nem tudom, meddig lesznek képesek foltozgatni azokat a lyukakat, amiket az államnak kellene megszüntetni.