Amikor elkezdtem tanítani, 1982-ben, volt szerencsém a „C” osztályokhoz. Nem hittem, hogy ez még egyszer visszatér.

Aki okos volt, és „valakinek” a gyereke, az ment az „A” osztályba. A kevésbé okosak, vagy a nem befolyásos szülők gyerekei a „B” osztályba. Aki gyenge volt, problémás, túlkoros, az a „C”-ben kapott helyet. Itt sok volt a cigány. Úgyhogy ők duplán C-sek voltak.

Ezekben a csökkentett létszámú osztályokban téboly volt a tanítás. Motiválatlanok voltak, mintát csak egymástól lestek el, és ehhez mindig kapcsolódott valamilyen deviáns viselkedési forma. Alig haladtak, nem figyeltek, ahogy nőttek, egyre agresszívebbek lettek. A rendszer végiggörgette őket, csak egy, hangosan csak néha kimondott vezérelv volt: minél hamarabb megszabadulni tőlük. És az általános iskola továbblökte őket a szakiskolákba, ahonnan legjobb esetben fél-analfabétán kimaradtak. Több ilyen osztályt tanítottam. Egyetlen gyereket sem tudok közülük, aki valamire vitte volna. Bármire.

Aztán fellélegeztem. Azt hittem, ez a rendszerváltással eltörlődött. Mint sok más rossz. De nem, visszatér, mint egy rossz álom, a szakma minden tiltakozása, a józan ész ellenére.

Az egyik oviban most egy pályázati projektet viszünk. Játékos, rajzos foglakozások. A gyerekek mindegyike cigány. És mind halmozottan hátrányos helyzetű. Közülük hatan mennek majd szeptembertől iskolába. Persze, miután majd – a közoktatási törvénytervezet szerint – megvizsgálja őket egy bizottság. Hogy miféle szempontok alapján, azt még nem tudni.

Van összehasonlítási alapom. A kisváros óvodájával. Ahová a jó körülmények között élő családok gyermekei járnak. Míg ezek nagy munkafegyelemmel, koruknak megfelelő szinten, örömmel telerajzolják a lapot mindenféle formával, megfelelően kommunikálva egymással, addig amazok alig tudnak formákat ábrázolni, finommotorikájuk fejletlen, munkafegyelmük gyenge, kommunikációjuk durva. Mert míg ezek otthon is gyakorolhatják azokat a tevékenységeket, amelyek fejlesztik, és az iskolára előkészítik őket, amazok otthon efféle tevékenységben, közös játékban, mesehallgatásban sosem részesülnek.

Tudom, a bizottság úgy ítéli majd meg, hogy zömük nem mehet normál osztályba. Mert őket külön kell felzárkóztatni. Szegregáltan. Egy évig. Utána, az elképzelések szerint majd mehetnek normál osztályba.

De nem fognak felzárkózni. És nem akarja majd őket a másik osztály sem, ahová a jók, a nem cigányok, ja, és persze a szintén felzárkóztatásra szoruló, de „valakik” gyerekei járnak. Akiket ugye nem lehet a cigányok közé tenni. És ebben a bizottság majd „rugalmas” lesz. És keres majd az iskola új szempontokat, ami alapján indokolt lesz pedagógiailag a szegregáció. Mondjuk, hogy már összeszoktak. Vagy bármi más. A rendszer találékony és rugalmas is lesz, ezt mondja a törvénytervezet is.

És mennek majd tovább. Motiválatlanul, mintát csak egymástól ellesve, és ehhez mindig kapcsolódik majd valamilyen deviáns viselkedési forma. Alig haladnak majd, nem figyelnek, ahogy nőnek, egyre agresszívebbek lesznek. A rendszer végiggörgeti őket, csak egy, hangosan csak néha kimondott vezérelv mentén: minél hamarabb megszabadulni tőlük. És az általános iskola továbblöki majd őket a szakiskolákba, ahonnan legjobb esetben fél-analfabétán kimaradnak.

Mert a történelem ismétli önmagát. És az ember nem tanul.