Vannak állatok, amelyek a világban szinte hozzátartoznak a nyomorhoz. Ilyen a patkány is. A nagy túlélő.

 Az elhanyagolt lakókörnyezetekben mindenhol jelen vannak. Minden faluban. Régen is ott volt, az istállókban, a trágyarakás alatt, de valahogy ott, akkor másképp volt. Akkor is irtották, mert fertőzésveszélyt jelentett, meg undorodtak tőle. Valamit magára adó gazda nem tűrte meg a jószág körül.

Most más a helyzet. Már nincsenek istállók, trágyarakások. Nincs jószág. De a patkány megvan. Mindenhol, minden faluban. Nyáron is. Akkor elhúzódik az ember közeléből, ki a gazba, az elhagyott vályogházakba. Van belőlük bőven. Ott túrnak, rágnak, járataik hosszan kígyóznak a föld alatt.

Télen közelebb húzódnak az emberhez. Biztosan a meleg miatt, hisz táplálékot itt se nagyon találnak többet, a kevés maradékra ott van pár macska, kutya. De próbálkoznak, helyet keresnek a patkányok is.

Az alap nélküli vályogházakkal könnyen boldogulnak. Egyetlen éjszaka képesek berágni magukat a falon át. Aláfúrnak, mire a lakók észreveszik, már ott a lyuk, a járat. Sokat láttam már. Mindenki fél ettől.

Segítünk mi is, gyakran, viszünk cementet, téglát, ezzel próbálunk gátat szabni a furkálásnak. De a harc állandó. Mindig résen kell lenni, ha valaki nem akar éjszaka kéretlen látogatót. Termetes macskák őgyelegnek ilyenkor a házakban. Nem kérdezem, tudom, miért szükségesek.

A patkányok ugyanis ott vannak, és ahol valami búvóhely van a ház körül, ott rögtön berendezkednek, mindenféle szemétből, rongyokból bélelik ki a fészkeiket, éjszakánként pedig meglátogatják a kukákat. Néha pórul járnak, belemásznak, és kifelé már nincs kiút. Reggel aztán lesz, aki agyonüti őket. Dühödten, mintha a nyomorúságát ütné.

Mert kukák vannak, kötelező a hulladékszállítás mindenhol, fizetni is kell érte. Sokan morognak miatta, pedig sokat segített ez a helyzeten, azóta nincs annyi szemét a házak körül. Bár éjjel gyakran felborítják a kóbor kutyák is, széthúzgálva azt, amit tápláléknak néznek. Leggyakrabban a papírpelenkákat. A maradékot aztán a patkányok rágcsálják tovább.

Régen hallottam én is történeteket. Több faluban is. Patkány által megharapott gyerekekről. Álmukban megmart emberekről. Mindig megborzongtam. És reméltem, sosem fordul elő azok között, akiket segíteni próbálok. De a héten megtörtént. Egy másfél éves fiúcskával. A kis kezén harapta meg. Napok múlva vitték orvoshoz. Rögtön kórházba utalta. Az anyja nem merte megmondani, mi okozta a harapást. Szégyellte. Inkább kutyát mondott. Kóbort, kis növésűt.

Mintha az asszony szégyene lenne. Pedig nem az. Tudom, mennyit küzdött a házzal, hogy ne tudjanak befúrni. De nem bírt velük.

Amint megtörtént, már hallottam a pontos hírt a faluból. Amikor találkoztunk, közel hajolt, úgy súgta: nem kutya volt…. Rémület volt a szemében. És hogy fél. Meg szégyelli is. Próbáltam megnyugtatni. De közben ordítani tudtam volna. Nem miatta, hanem a helyzet miatt. A tehetetlenség, a nyomorúság miatt.

Én szóltam a kezelőorvosának. Hogy valószínű, nem kutya volt. Ő is szörnyülködött. De azt mondta, tulajdonképpen mindegy, kutya, vagy más, amit lehetett kezeléssel orvosolni, azt megtették.

Reméljük, nem lesz nagyobb baj.

Csak a helyzet nem változik. A nyomor, amelyben kezdenek felbukkanni azok a történések, amelyeket eddig csak a híradásokban láthattunk.

És most itt vannak. 2011-ben, Magyarországon. Az egyik kelet-magyarországi megyében. Bocsánat: VÁRMEGYÉBEN. Mert úgy tűnik, ma ez a legfontosabb.