Nehezen jön el a tavasz. Reggel még mindig mínusz 8 fok volt. Kell még a tűzifa. De honnan?

Olvasom a reggeli újságot: „Nem tétlenkedtek a … rendőrkapitányság munkatársai sem. ..bejelentést kaptak arról, hogy …. ellopták egy lakatlan ház tetőgerendáját. Az adatgyűjtés során hamarosan eljutottak egy helyi férfihoz, aki megalapozottan gyanúsítható a bűncselekménnyel, hiszen a házkutatás során a gerenda is előkerült. Mint kiderült, tüzelő lett volna belőle.”

Ismerem a falut. A gondokkal együtt. A falopással tavaly is küzdöttünk. Itt is. Nem sok sikerrel. Az idén a hivatal felosztotta az egyik út szélét. Mindenkinek jutott. Hetekig nem is volt gond.

Mindenki ment, és gyűjtötte a neki kijelölt részen. Aztán persze voltak, akik átmentek a másikéba. Csak a karnyi vastag fákért. Aztán már ez sem volt elég. Átmentek a tilosba is, az út másik oldalára, az erdőbe. Nem bírták a kis jövéseket szedegetni, csábította őket az erdő, a nagyobb fák, mindegy, hogy tudták, a másé.

Aztán veszekedések voltak. Mert aki becsületesen akarta, annak nem tetszett a dolog. Tudták, baj lesz. Lett is. Betiltották a fagyűjtést. Még a venyigét is. Mindenkinek.

A határt polgárőrök járják folyamatosan. Nem szólnak, nem veszekszenek, csak fotóznak. A fénykép a bizonyíték, azzal pedig nem lehet vitatkozni. Szabálysértések sorát rótták ki ezen a télen is.

Mert fa kell. Az éjszakák hidegek. Nappal sok házban nem is gyújtanak be. Csak éjszakára. A gyerekek az óvodában, iskolában melegben vannak, aztán otthon is elvannak egy darabig kabátban. Az egyedül élő öregember látványa már szinte az első világháborús képeket idézi fel bennem: kendő, rajta sapka, rossz kabátok egymás fölött, így próbál védekezni a hideg ellen. Tekintete kétségbeesett. Nem tudom, mikor mosakodhatott utoljára.

A pénteki szokásos körutunkon sok családfő panaszkodott: nem lesz fa a hétvégére. Nincs már semmi. Sokan gyűjtögetik a ház körüli vékony ágakat, ami inkább gaz, mint fa. Hamar elég. És nem ad elég meleget. Több kályha mellett üres volt a vödör, láda. Pedig, ha fa nincs, főzni sincs mivel.

A falu tele van elhagyott, omladozó házakkal. Soknak a teteje is beszakadt, a lécek lógnak a levegőben. Csábító látvány azoknak, akik az árokpart ujjnyi vastag ágait gyűjtögetik.

Megpróbálták. Gondolták, az elhagyott ház már nem kell senkinek. A tulajdonosok sosem térnek tán vissza. Sokaknak elég lett volna az a gerenda. Aztán végül őt kapták el. Őt, aki ugyanolyan nyomorultul él, mint a többiek. A házban, ami nem is az övé, 12 éve nincs villany. Negyedmagával lakik egy szobában. Egyiküknek ágy sem jutott, a földön alszik. Most majd hidegben. Jövedelmük alig van. Rendszeresen megfordulnak kéregetni a környező településeken.

A többiek nem ítélik el. Bármelyiküket elkaphatták volna már a télen. Nem volt szerencséje. Ennyi.

Sokszor belegondolok: ha ott élnék, és nem tudnék fűteni a gyerekeimre, és nem lenne pénzem, vajon meddig bírnám? Meddig lennék törvény és tulajdontisztelő állampolgár?

Próbálnak, persze, nem szeret senki ütközni a törvénnyel. De a problémáikra egyre nehezebb megoldást találniuk. És megélni, kevesebből, miközben a lehetőségek egyre szűkülnek, már nem lehet.

Mi lesz így? Vajon a rendőri intézkedésekkel meddig meddig lehet betartatni a szabályokat? Meddig elég ez, és mikor nem lesz az? Mi lesz akkor?

Nem szeretném megtudni.