Sok tehetséges gyerek vész el a nyomorúság útvesztőjében. Pedig kezdetben remek a tanulmányi eredményük. Mégis elsüllyednek. Nincs kitörés.

Nem azokról beszélek, akik mögött áll egy biztató család és pedagógus, akik hátrányos helyzetűek, de van, hol tanuljanak, és otthon tanulnak is. Mert nekik valamennyire segít a rendszer. No, nem mindegyiküknek, csak egy kis százalékuknak. Azoknak, aki még szegénységük ellenére is jól teljesítenek felső tagozatban, és persze a magaviseletük is olyan, hogy a pedagógus szívesen foglakozik velük. És ahol a szülő is partner. Ahol van a közelében olyan pedagógus, akinek fontos az ilyen gyerek, és vállalja, hogy keres neki ösztöndíj lehetőséget. És veszi a fáradságot a pályázat megírására. Még ha sok is a „ha”,vannak alapítványok, programok, akik támogatnak ilyen gyerekeket.

Egyszer egy konferencián egymás után beszélhettünk egy ilyen alapítvány képviselőjével. Amikor utánam ő következett, elmondta, hogy nekik nem az a célcsoportjuk, akik nekünk. Ők az egy szinttel feljebb élőknek nyújtanak segítséget. Egy szinttel feljebb tehát van lehetőség legalább. De sokan, nagyon sokan vannak, akik a szint alatt élnek. És hiába tehetségesek, képtelenek kiteljesedni.

Sokakra emlékszem pedagógus pályafutásom alatt. A lányra, aki negyedikig kitűnő volt. Ötödiktől kezdődtek a bajok. Az otthoni értékrendszer más volt, mint amiben a tanulásnak jelentősége van. Zavaros családi viszonyok, követhetetlen felbukkanó majd eltűnő, de meghatározó rokonok, munka semmi. A fizikai körülmények sem igazán a zavartalan tanulást szolgálták. A szociális bérlakások lehangoló házsorában, az egyik pici lakásban éltek. Hatan, egy szobában. Víz az udvaron.

Mire az általános iskolát befejezte, más bukdácsolt. Nemrég hallottam, hogy megszült. 16 éves lehet most. Szakmát nem szerzett. És már nem is fog. Marad, termelve tovább azt, amiben ő is felnőtt. Pedig lehetett volna más. Az adottságai, képességei megvoltak hozzá. Más hiányzott. Neki is, és még sokaknak.

Szóval, most szeretnék valamit. Lehet, hogy nem fog sikerülni, de bizakodó vagyok. Egy olyan ösztöndíjat szeretnék, amit mélyszegénységben élő gyerek kaphat. Aki halmozottan hátrányos helyzetű, ám képességei az iskolai tanulmányok első éveiben segítették abban, hogy a hátrányait behozza. Ezért jól indult. Szeretném, ha a család is érdekeltté lenne a tanulásában. Hogy megmaradjon a jó tanulmányi eredmény az iskola végéig. A szakmaszerzésig.

Tehát az ötlet a családra is fókuszál. Nemcsak a gyerekre.

Az ösztöndíj arra lenne fordítható, amire a legnagyobb szükség van. És az sem mindegy, mikor kapnák. A hónap utolsó hetében. Amikor már minden pénz elfogy, és a családi pótlékig ki kell húzni valahogy. Tapasztalataim szerint ilyenkor a legnagyobb segítség az élelmiszer. De lehet egy cipő, ha éppen elszakad. Vagy egy befizetendő részlet a villanyszámlába, a kikapcsolás előtt. Nem a pénzt kapnák meg, hanem megvennénk együtt, amire szükség van. Később talán már önállóan is mehetne.

Lehet, nem túl jó ötlet a nyomorban élők szükséglet-hiányaira építeni. De ha megtapasztalják, akár az élelem szintjén, hogy akinek a gyereke igyekszik, akar, erőfeszítést tesz, annak van, lesz, akkor talán változhat valamit a családban a tanulás értéke. A tudás értéke. Azé, amire majd lehet jövőt építeni.  Mert a jól tanuló gyerek beszáll a megélhetési gondok megoldásába. A tanulásával. Rá is büszke lehet a család, és ő is büszke lehet. És ez erőt ad. Neki, nekik.

Egy településen belül szeretném majd kipróbálni. Hogy a faluban is híre legyen. Ami majd másokat is elgondolkodtat, hogy érdemes. Persze ettől nem lesz íróasztal, számítógép, stb.. otthon. De ha már azt elérjük, hogy kihasználják az iskola adta lehetőségeket, már előreléptünk. És egy réteg, ahonnan nincs esély kitörni, ahol a jó képességűeket is visszahúzza a nyomor, a család, a környezet, a szokás, talán lehetőséget kaphat.

Már van, akinek tetszik az ötlet. És segít. Én meg már keresem a jelölteket.