Nehéz belegondolni annak a helyzetébe, akinél nincs áram. Annyira megszoktuk, hogy van, már nem is nagyon tudjuk elképzelni nélküle.

A mindennapjaink természetes része. Ha sötétedik, felkapcsoljuk a villanyt. Ha nem akarunk csendet, bekapcsoljuk a rádiót, a tv-t.  Ha el akarjuk tenni a maradékot, berakjuk a hűtőszekrénybe. Ha pedig piszkos a ruhánk, bekapcsoljuk a mosógépet. Megannyi, az életünket könnyítő, szórakozást biztosító szerkezet, ami árammal működik. Persze ahol van.

Nehéz a megszokottra, mint elveszthető lehetőségre gondolni. Hiszen ha az egyik hónapban nem fizet valaki, attól még van áram. És ez mehet hónapokon át, elolvasva az új és új csekkeket, fizetési felszólításokat. Mehet úgy, hogy napközben is megy a tv, és a rossz kályhára is rásegítenek egy villanyradiátorral. Aztán, amikor az áramszolgáltató megjelenik, és levágja az órát, akkor szembesülnek a felgyűlt összeg kifizetésének lehetetlenségével.

És akkor kezdődik egy másfajta élet. Élet a nyomorúságban, sötétben.

Van, ahol az összeg hihetetlen: 1,6 millió Ft. Ha nem a saját szememmel látnám, nem is hinném, hogy ebben a nyomorult putriban ilyen tartozás egyáltalán kialakulhat. De kialakult, igaz, a fél utca erről az óráról vitte az áramot, könnyelműen használva azt, ami a másé.

Van, ahol 10-12 éve nem égett villany. A rozsdás vasrúd a lógó dróttal, sok évvel ezelőtti jobb napokat sejtet. Bent ezek a házak még lehangolóbbak, még nyomorultabbak, mint a többi. Főleg, ha sötétedik. Főleg télen. Van, ahol kis táskarádió segíti múlatni az esti órákat, van, ahol csak a tűz csendes nézése marad, már, ahol marad fa erre az időre is. Ahol gyerek van, ott nehezebb. Hosszúak az esték. És a sötétben nincs mit csinálni. Gyertya, lámpa, olajmécses, mind előfordul. Gyermekkorom petróleumlámpája is kapható errefelé. Van, ahol ez sincs. Mint ma az öregnél. Aki egyedül van a komfort nélküli házban. Más ruhát, cipőt kér. Az öregre is ráférne. De ő gyertyát szeretne. Lámpáról nem is álmodik.

A karácsonykor megkezdett akciónk sikeresnek bizonyul. Tulajdonképpen nem is értem, hogy a rendszer erre miért nem talál ki valami ilyesmit, megoldásként… Már öt háznál köttettünk vissza villanyt, kártyás mérőórával. Akkor csak pár családról tudtunk. Aztán kiderült, hogy nagyon sokan vannak. A hír hamar elterjedt közöttük. A hosszú lista, amire sorban felkerülnek, egyre bővül. Ötöt készítettünk elő a következő lehetőségre. De erre várni kell, mert a családok a visszakötés árát csak kamatmentes kölcsönként kapták tőlünk, mindenkivel szerződést kötve, részletekben visszafizetve. És újba csak akkor tudunk kezdeni, ha összegyűlik a visszafizetésből egy-egy óra ára. És, bár mindenki fizet a megállapodás szerint, lassan gyűlik ki egy új bekötés. Aki vár, türelmetlen, sürgeti azt, ahol már ég a villany. De nem bírnak gyorsítani. Nincs miből.

A fiú a suliban somfordált oda hozzám. Halkan kérdezte: igaz, hogy Karolináéknál maguk köttették vissza a villanyt? Igenlő válaszomra folytatja: nekünk nem tudnának segíteni? Nálunk sincs.

Nem is gondoltam. Épp a múltkor hallottam, ahogy egyeztetett valakivel egy tv műsorról, úgy, mint aki nézi. Pedig nem teheti. Milyen fura szerepbe kényszeríti őket a helyzetük! Őszintén a gyerekközösségben nem beszélhet erről. Csúfolnák, biztosan. Hát úgy viselkedik, mint akinél van. Megjátszva, eljátszva.

Náluk hamar ment. Tulajdonképpen félkész volt, de nem megfelelően kivitelezve. Nem volt túl drága, de a gyermekeit egyedül nevelő anyának, aki télen a konyhát képes csak fűteni,és ott alszanak mindannyian, neki elérhetetlen volt. 

Megyek a szerződéssel hozzájuk. Hogy most, a visszakötés után megbeszéljük, aláírjuk. Sírva hálálkodnak. Mindannyian.

Ma az a támogató, aki először segített, új pénzösszeget tett a programunkba. Hétfőn megindíthatjuk az előkészített helyzeteket. Ma értesítettünk kettőt. Hogy nem kell tovább várni. A gyerekek sikítva örültek. Az asszonyok sírva. A férfiak némán.

A villanynak. Ami másnak természetes, de nekik elérhetetlen volt. Nekem is nevetve kellene örülnöm. Mégis alig bírom sírás nélkül.

Valahogy ezeket az örömöket viselem a legnehezebben.