Sokat gondolkodom, miért nem bírja őket az állami gondozás megtartani, rendesen felnevelni. A rendszere, vagy a technikák rosszak, vagy egyszerűen annyi sérüléssel kerülnek már be, hogy képtelenség segíteni rajtuk? Vagy egymásnak is adják tovább a rosszat, ami a lelkükben már örökre ott van, és a sérülések hatványozódnak bennük tovább? Miért nem tud senki ellene tenni?

A héten találkoztam vele. Minden héten egyszer jövök ebbe a faluba. Szakkört tartok itt, rajzolunk. Ő is. És még párszor telefonon beszélünk. Néha beutazik az alapítvány központjába, akkor beszélgetünk kicsit. Sokszor megölelem. Ennyi a kapcsolattartásunk. Több időt képtelen vagyok rászánni. Túl sok a tennivaló, egyszerűen nem jut több időm, figyelmem rá. Bár ő azt mondja, neki ez is elég. Csak ez meglegyen.

Ezeken a szakköri foglakozásokon folyamatosan mozgok a gyerekek között, akik rajzolnak, melléjük ülök kicsit, segítek, rákérdezek, magyarázok, stb.. Jön velem, hozza a székét is. Csak, hogy közel legyen hozzám ez alatt a másfél óra alatt. Ha nem beszélek máshoz, kihasználja az időt, és azonnal elkezdi:

„Tetszik tudni, most azzal a lánnyal vagyok egy szobában, aki …szóval, aki AZT csinálta előtte. 13 évesen. Nem, nem jár iskolába. Magántanuló, mióta verekedett a suliban. Nem jöhet vissza, mert akkor elviszik a többi gyereket, a szülők nem akarják, hogy ott legyen. Így most egész nap otthon van. Sokszor sír. Meg vagdossa a csuklóját. A múltkor nekem is meg kellett mutatnom a nevelőnek a kezem. Pedig én nem csinálom. Minek az? Mire jó? Sokszor hallom éjjel is, hogy sír.  Azt mondta, milyen jó nekem, hogy maga szeret engem. Mert őt senki nem szereti. Szokták bevinni a városba, pszichológushoz. Hogy ne legyen verekedős, meg ne vagdossa a kezit. Meg gyógyszert is kell neki szedni. Különben nálunk mindenkinek kell. Csak én, egy fiú, meg két kicsi nem szedi. Azt hiszem, a többiek irigyek rám maga miatt. És nem is szeretek itt lenni. Azért szökök, mert engem itt a többiek mindig bántanak. Anyáznak, meg minden. Jó, mondjuk én is. Nem hagyom magam. Hát hagyjam? Jó, anyám olyan amilyen, az most mindegy, de más ne mondjon rá semmit. Nem? De mindig csúfolnak. Ha bemegyek magához, ott mindig jó. Olyan nyugalmas. Ott nem bánt senki. El akarok innen menni.”

Aztán eljön. Megint, engedély nélkül. Aznap nem is vagyok ott, Pestre kellett mennem. Elidőzik bent, a kollégáim adnak neki enni, aztán az utolsó pillanatban ér haza, mielőtt kiadják a körözését. Szökésért. Bocsánatot kér. Sokadjára.

Az anyja, november óta nem kereste. Azóta nem, mióta visszament, az előző szökésből. Azóta nem hívta. Párszor már én is szóltam neki: miért nem hívja fel a lányát? A válasz mindig az volt, hogy nincs rá pénze. Erre nincs. Ez nem fontos neki. Látogatásra meg végképp nincs semmi. Se pénz, se akarat. Ott a többi gyerek otthon, most kapta vissza őket. Elég baja van e nélkül is.  

A téli szünet után egy rajzot készített az anyjának. Betette egy saját hajtogatású borítékba, és berakta a táskámba, hogyha találkozok vele, adjam oda neki. Nem azt írta rá, hogy anyunak. Hanem az anyja lánykori nevét.

Most menne, megint, egy másik otthonba, azt remélve, hogy ott jobb lesz. De nem lesz. Mint ahogy nem volt jobb a rokonoknál sem Pesten, otthon sem, a testvérnél sem, és a másik lakásotthonban sem. Megszállottan keresi azt, amit elveszített, amit meg sem kapott soha, amit születése óta nélkülöz: a szeretetet. Nem tudja felépíteni önmagában azt a biztonságot, akaratot, kitartást, amire alapozhatja felnőtt életét. Amikor majd családja lehetne.

Nincs honnan építkeznie. Mert az alap sem volt meg soha.

És ezt nem tudja már megadni neki senki.