Öt hétig volt szökésben. Már mindenfélét lehetett hallani róla. Aztán visszajött. Egy rendőrt kért meg, hogy vigye vissza. Mert úgy tudja, hogy körözik. A rendőr leellenőrizte. Aztán visszahozta.

Engem is becsapott. Nem először. Öt hétig nem hívott, pedig tudja a számom fejből is. Semmit sem tudtam róla. Volt, aki azt mondta, előlem is bujkál. Ez esett a legrosszabbul. Amikor visszajött, megölelt, és nem magyarázkodott. Azt mondta, majd meglátom, hogy más lesz. Nem szökik többé, nem fogja kikérni a zsebpénzét sem, hogy ne legyen pénze buszjegyre, ne is essen kísértésbe, inkább összegyűjti, és majd segít vele a szegényeken. Mert ő is ezt akarja csinálni majd.

A szökése alatt mindenfele megfordult. Bejárta a rokonságot, Pesttől a környező falvakig, volt otthon, aztán megint el, utána újra az anyjánál. De sehol sem kellett. Szerencsére nem talált olyat, aki ismeretlenként otthont adott volna neki. Akinek kellett volna. Nem is értem, hogy úszta meg. De sikerült neki.

Épp az egyik rokonnál volt, csúszkált a kisebbekkel a jégen, amikor a rendőrautó megállt mellettük. Figyelmeztette a gyerekeket, hogy veszélyes, közel a folyó, belecsúszhatnak. Akkor érezte úgy, hogy elég volt. Vissza akar menni oda, ahonnan elszökött. Ahonnan úgy érezte, el kell mennie. Mert máshol jobb. De nem úgy alakult, ahogy vágyott rá.

Amikor a nevét kérdezték, már nem hazudott. Mondta, hogy szökésben van, és melyik lakásotthon lakója. Visszakerült hát. Hozta a fejtetveket, amiket szétszórt az otthonban, majd az iskolában is. De kitisztázták. Kapott két ötöst és egy hármast a suliban.

Aztán jött a karácsony. Csak én látogattam meg és vittem neki karácsonyi ajándékot. Amit ott kapott, az nem számított. Mert azt mindegyikük megkapta. Ott az a valami, ha valaki kintről kap. Családtól, mástól.

Az ünnepen, a téli szünetben többször hívtam telefonon. A harmadik beszélgetésünkkor elmondta, hogy az anyja nem hívja. Nem kívánt neki sem boldog karácsonyt, sem boldog újévet. Amióta visszament, nem is beszéltek. Nem keresi. Sosem. Később már dühös volt rá. Aztán már csak keserű. Azt mondta, nem érdekli. Tudom, hogy nem igaz.

A többiek nem voltak az otthonban a szünet  alatt. Volt, aki Hollandiába mehetett. Mást hazavittek az ünnepre. Ő maradt. Egyszer elengedték az egyik nagylánnyal a szomszéd faluba, látogatóba. Mindent összeivott, hányásig. Undorodott. Mondta, többé nem teszi. Ezt sem.

Most verseket másol, és ír is, magától. Szerdán mutatja meg nekem.

Nem tudom, mi lesz vele. Nem tudom, hogy képes leszek e elég akaratot adni neki. Tudja, mit akar, de nem bír végigmenni a hozzá vezető úton. És én nem mehetek végig helyette.

A lakásotthon nem tudja megtartani. Sem őt, sem azt a másikat, aki más faluból, hat hónapos terhesen újra visszaszökött ahhoz, aki előtte megverte, megalázta. Újra visszament. Pedig megesküdött, nem teszi többé. Mégis ment, mert valami miatt ott, a nélkülözésben, a bűnözésben, a bizonytalanságban is jobb volt neki, mint emitt, ahol mindene megvolt.

Nem jól van ez. Sokszor gondolkodom az állami gondozáson. Hogy mikor jobb, és kinek. Dühös voltam, mikor szóltam, tudom, hogy hol van, és senki sem ment érte. Fölösleges benzinköltség, mondták. Úgysem lehet velük mit csinálni. Már megértem a tehetetlenségüket. Most egy darabig otthon lesz, de
érzem, megismétlődik majd  ez az egész újra, és újra.

De akkor sem lehet így hagyni. Beletörődni a bizonytalanságukba, gyökértelenségükbe, gyengeségükbe. Elfogadni a saját tehetetlenségünket. Csak tudnám, hogy kellene tovább vele. Még mindig nem bírom feladni.